The Darkness-interjú

Bizonyára a világ minden táján akadnak Led Zeppelin-emlékzenekarok, Kiss-, AC/DC- vagy Iron Maiden-feldolgozásokat játszó együttesek, de létezésük klubkoncertekre vagy nyári fesztiválok perifériájára korlátozódik. A londoni Darknessnek sem jósoltak fényes jövőt még névadó tagjai sem, a lejárt szavatosságú zenei világba tenyerelő kvartett azonban rendelkezett néhány aduval: az autentikus mintákat másolva egészen kiváló saját számokat írtak, és excentrikus fontemberük - az irónia jótékony fátylának lebegtetésével - nem szégyellte a műfaj összes pózát megtestesíteni. A testhez simuló, hasat csupaszon hagyó cicaruciban áriázó Justin Hawkins és hasonlóan bongyor hajú öccse, Dan szinte fürdenek gitárjaik hangjában, míg a bajszos, fejkendős Frankie Poullain basszista és a szembe lógó hajú Ed Graham dobos faarccal hozzák az alapokat - mintha a This Is Spinal Tap című vitriolos humorú rockzenei ál-dokumentumfilmből vettek volna leckéket. Többéves kemény munkával kiépített rajongótáboruk láttán már a lemezcégek is érdeklődni kezdtek, és az a dal, ami 2002-ben még magánkiadásban kétezer példányban jelent meg (I Believe In A Thing Called Love), 2003 legnagyobb brit rockslágere lett, a Permission To Land debütalbum a listák élére került és néhány hónap alatt átlépte a milliós határt, a Slade és a Queen hagyományait felelevenítő ünnepi kislemezük, a Christmas Time (Don't Let The Bells End) pedig a bukmékerek favoritja lett a karácsonyi No.1-t illető fogadásokban. Egyszóval a kétes ízlésű zenei páriákból hirtelen olyan nagy sztárok és ikonok lettek, amilyenek eljátszottak fergeteges videoklipjeikben.
A Darkness épp karácsonyi brit miniturnéját bonyolítja, a telefoninterjúra a bournemouth-i fellépés előtt kerül sor. A vonal másik végén az a tag, aki a zenekarból egyedüliként szerepel a New Musical Express szaklapban a 2003 cool figuráit számba vevő listán: a bajuszvitéz Frankie Poullain! Frankie készül a koncertre, épp a pirotechnikát ellenőrzi. Miután szóba kerül származása ("Skót vagyok, de félig brit, félig francia. A családnevem, a Poullain francia szó. Csikót jelent."), a magyar lányok szépsége ("Szeretném kijelenteni, teljesen őszintén, hogy Magyarországon vannak a leggyönyörűbb nők. Még nem jártam ott, de találkoztam lányokkal, akik onnan jöttek, és mindig megdöbbentett, a magyar hölgyek szépsége.") és az alig 400 férőhelyes Flex klubba meghirdetett február 21-i bécsi koncert ("Egy olyan kis klubba nem viszünk magukkal robbanószereket, de akkora energia jön belőlünk, a négy emberből, hogy az elég. Mi nem csak dekoráció vagyunk, hanem egy igazi rock'n'roll zenekar."), kezdődhet az interjú.

- Mi a sztenderd válaszotok a kérdésre, hogy "ez komoly vagy csak poén?"

- Az, hogy komolyan is lehet poénkodni, bulizni. Szeretnénk azt gondolni, hogy mindkettőt lehet egyszerre, komolyan, keményen nyomni és élvezni is... Régen is így volt, a kilencvenes előtt a rockzenében benne volt az élvezet, tudtak bulizni. Ha megnézted a Rolling Stonest, látszott rajtuk, hogy imádnak gitározni. Nézd csak meg a régi felvételeken Ron Woodot meg Keith Richardsot, micsoda cuccokat viseltek, főleg a hetvenes években! Nézd meg, hogyan játszottak a rockzenekarok a hetvenes években: nem úgy, mintha megkínzott géniuszok lennének, hanem úgy, hogy látszott rajtuk, élvezik - a rock'n'roll-lal elszakadhattak az élet banalitásától. Aztán a kilencvenes években jött a grunge, Jeff Buckley halála meg egy csomó egyéb dolog, és az emberek azt kezdték hinni, hogy a rockzenének megkínzottnak és szerencsétlennek kell lennie. Pedig nem, ez csak a dolgok egyik oldala, hiszen emberi lények vagyunk, van sötét és világos oldalunk, nem csak az árnyékban élünk. Mi a rock'n'rollt felszabadító erőnek tekintjük.
- Az általatok felvállalt klasszikus hard rockon kívül mik voltak rátok hatással? Utaltál a Nirvanára és Jeff Buckley-ra. Az ő zenéjüket például szeretitek?

- A Nirvanának volt egy csomó jó dala, de ránk igazából olyan rockzenekarok voltak hatással, mint a Queen, az AC/DC és az Aerosmith, már ami a hard rockot illeti. Ami pedig a soft rockot, hát a Fleetwood Mac, az Eagles... még az ABBA is. Csupa olyan zenekar, amelynek a tagjai dalokat írtak, és zenészek voltak.

- A This Is Spinal Tap is jelentett valamiféle inspirációt számotokra?

- Nem, nem igazán. Vicces film, és jól szórakozunk azzal, hogy például a videóinkban kicsit utalunk rá, de sok más film van, sok más vígjáték, amikkel élvezünk baromkodni, például a Golfőrültek című Chavy Chase-film. De az igazán fontos hatások a zene felől értek minket. Természetesen tudjuk értékelni a nevetséges dolgokat, mert az életben fontos, hogy legyen humorérzékünk, érzékünk az abszurd dolgok iránt, amiket minden nap látsz magad körül, kezdve onnan mikor reggel felkelsz. Folyton rá kell ébrednünk, hogy milyen nevetséges és abszurd az élet.

- Melyik a kedvenc vicczenekarod a pop-rock történelemből?

- Mint vicczenekar... hát... szóval... nekem nincs kedvencem köztük, nem vagyok nagy rajongója a vicczenekaroknak. Egyébként nem hinném, hogy mi azok lennénk.

- Lemmy a Motörheadből annak tart titeket. Ti mit gondoltok a Motörheadről?

- Nem volt ránk nagy hatással, mi nem a Motörhead-iskolából jövünk. Lemmy láthatóan nagyon komolyan veszi magát, és azt hiszi, hogy valamiféle rock arisztokrácia tagja. De azt hiszem, csak féltékeny, mert ő már évtizedek óta nem jutott be a Top10-be. Látja azt a sok gyönyörű nőt körülöttünk, és emiatt féltékeny ránk. Mert csinosabb hölgyekkel vagyunk körülvéve, mint ő.
- A Growing On Me klipje szerint egy sárkány zabigyerekei vagytok és egy űrhajó pottyantott titeket a Földre. A valóságban milyen volt az életetek a Darkness előtt?

- Különféle zenekarokban játszottunk. Justinnal és Dannel én benne voltam egy másik zenekarban is, aminek Empire volt a neve - Justin billentyűzött, Dan gitározott. Több együttesben is megfordultunk, de a Darkness lett az, amibe elhatároztuk, hogy mindet beleadunk, és túllépünk az első stádiumon, ahol a korábbi zenekarokkal megrekedtünk. Ez a zenekar már három és fél éve tart.

- A legelső Darkness-koncert 2000 nyarán egy alig kétszáz fős kis londoni klubban volt, a camdeni Barflyban. Már az első fellépésen teljes fegyverzetben jelentetek meg? Már megvoltak ugyanazok a ruhák, pózok, színpadi akciók?

- Nem, nem. Justin a legelső koncertek idején még kicsit duci volt, nem az az izmos-inas fiú, aki most. Egy egyszerű póló volt rajta... és szemüveg! (harsányan nevet az emlék hatására) Egyikünk sem úgy nézett ki mint most, de már akkor rengeteg volt bennünk az energia, főleg Justinban, aki igazi hiperaktív fickó. Az energia már akkor megvolt, de a dalok, a szervezettség, a fegyelmezettség és a hatásosság még nem.

- Megvolt akkor már valamelyik azok közül a dalok közül, amik rákerültek az albumra?

- Nem, még nem. De volt egy I Love You 5 Times című számunk, ami most a karácsonyi kislemezünk B-oldalas dala lesz. Azon kívül még nem voltak meg a ma játszott dalaink.

- És a bajszod, az már megvolt az első koncert idején?

- Igen, az már igen.

- Szóval nem akkor kezdted növeszteni, amikor kitaláltátok, hogy hetvenes évekbeli zenekarként fogtok öltözni?

- Nem hetvenes évekbeli zenekarnak öltözünk! Sokan például kifejezetten úgy érzik, hogy nyolcvanas évekebeli zenekarnak nézünk ki. De mindkettőben van némi igazság... Mindannyian a személyiségünk meghosszabbításaként öltözünk. Én azért hordok bajszot, mert töltöttem némi időt Dél-Amerikában... Afféle kalandor vagyok, szeretek átkelni az Atlanti-óceánon. Szóval már néhány éve megvolt a bajszom, a fejpántot pedig azért választottam, mert szerintem jól megy a bajuszhoz. A többiek is azt hordják, amihez kedvük van. Dan például sosem öltözik őrült cuccokba, ő mindig pólót hord, általában egy Thin Lizzy feliratú polót. Az ő személyiségének az felel meg. Na jó, néha csillogó strasszal van díszítve az a Thin Lizzy-póló. Ed is a pólókat szereti, néha kis dinoszauruszos pólót, mint a Growing On Me klipjében. Sokféle dolgot hordunk, mind a személyiségünk meghosszabbításai. Ami Justin testhezálló cicaruciját illeti, azt több énekes is választotta már a rocktörténetben. Azt nem viselheti akárki. Ahhoz különleges előadó kell, hogy legyen, egzotikus kinézetű, akinél a férfias és nőies vonások egyensúlyban vannak. Ha egy nagyon férfias faszi húz fel egy ilyen cicarucit, bolondnak néz ki benne: az az elképzelhető legrondább, legbutább dolog. De amikor Justin húzza fel, rajta jól áll, különben nem hordaná már évek óta, nem csinálna magából hülyét. Ő afféle tornász a színpadon, fel alá rohangál, ugrál és izeg-mozog, és ahhoz neki ez a legkényelmesebb viselet. Tornászmutatványokhoz nem viselhetsz farmert meg pólót.
- A ruhák korabeliek? Kölcsönzitek vagy újonnan csináltatjátok őket magatoknak?

- Teljesen újak, semmit nem használunk a régi korszakból, a hetvenes-nyolcvanas évekből. Különféle ruhatervezők csinálják nekünk szerte Londonban. Versengenek, hogy melyikük készítse Justinnak azokat a cicarucikat. Ráadásul elég drága holmik. A divat pénzbe kerül.

- Dan és Justin testvérek. Nálatok nincsenek olyan harcok, mint az Oasisben a Gallagher fivérek között?

- Csak zenei szinten van köztük küzdelem, azt hallani is, mikor gitároznak, főleg élőben. Dan gitártechnikája sokkal fegyelmezettebb, férfiasabb, erősebb, Justiné sokkal cirádásabb, burjánzóbb. Benne van a személyiségük, de gyerekes civódások nincsenek köztük. Csendes konfliktusok vannak, mivel mindketten konfliktuskerülő típusok. Van némi hatalmi harc, de nem olyan mint amikor lányok egymásnak esnek és összekarmolják egymást.

- Harcolnak azért, hogy ki játssza a szólót egy adott dalban és milyet?

- Előfordul. De amikor túl hosszú ideig húzódik a harc, úgy döntünk, hogy szólózzanak mindketten, mondjuk amolyan Thin Lizzy-stílusú harmóniában, amint az például a Friday Night című számunkban is hallható.