A The Kills negyedszerre is jó

A Blood Pressures-nek elég magas lécet kell átugrania, hiszen az előző, Midnight Boom-ra keresztelt albumuk eddig soha nem látott sikert hozott a zenekarnak. Az első két lemezével bár fel-feltűnt néhány fontos magazinban és valamekkora közönséget is vonzott a The Kills, de a harmadik album mindent megváltoztatott. A duó másod- és harmadvonal határáról egyből a legmeghatározóbb alternatív zenekarok közé tört. A kicsit későn jött siker a hírnév mellett több lehetőséghez is juttatta a tagokat. A korábban állandóan párhuzamként felhozott The White Stripes frontemberével például Alison Mosshart közös zenekart alapított Dead Weather néven. A sikerre ítélt együttes bár nem vitte el teljesen az énekesnőt, de ez a tapasztalat erősen rányomta a bélyegét a negyedik The Kills lemezre. A Midnight Boom poszt-punkosabb, könnyebben befogadható zenéjéhez képest a duett visszatért a blues-rockos gyökereihez, ráadásul oly módon, hogy a legtöbb számnál lemásolta a Dead Weather gitár és énekhangzását. Ez néha jól sül el a minimalista dobgéppel, valamint Jamie Hince vokáljaival és egyszerű gitártémáival, de akad számos töltelék szám is. Az első kislemezként bedobott Satellite egy szerencsés együttállása a fentebb leírtaknak. Megvan benne a The Kills-től már megszokott lassú tempó, s holott leginkább egy temetési menetre emlékeztető szám, mégis ellenállhatatlanul fülbemászó. A hasonlóan okosan minimalista és kicsit nyers hangzás egyértelműen jól áll még az album elejére sűrített Future Starts Slow és a Heart Is A Beating Drum című számoknak. Sajnos, bár az ezután következő daloknál is hasonló a recept, ezek már kevésbé megjegyezhetőek és izgalmasak. A Nail In My Coffin még egy feltűnőbb darab, mivel kicsit kilóg a környezetéből. A hip-hop világából kölcsönzött dob loop olyan lüktetést ad a számnak, amit az együttes jó érzékkel nem bluesos témákkal igyekszik kiteljesíteni, hanem az előző lemezről ismerős, kicsit poposabb énektémákkal. Fontos még kiemelni a Wild Charms című számot, melyen Alison Mosshart háttérbe húzódik és Jamie Hince-nek enged utat a kiteljesedésre. A David Bowie balladáit idéző szerzemény nem rossz, sokkal inkább azért tűnik fel a lemez hallgatása közben, mert a karcos női ének után, egy kicsit bágyadtabb férfi hang veszi át a főszerepet. Az ezután következő dalok sem pozitív, sem negatív meglepetést nem okoznak. A konzisztensen egymás után sorakoztatott, kicsit középszerű számok nem rontják el a Blood Pressures-t, de nem is emelik abba a magasságba, ahova a Midnight Boom-mal sikerült elérnie a zenekarnak.

Talán az egyetlen szám, ami kicsit megtöri a rendszert, az a Baby Says. Habár ez a dal sem különbözik sem tempójában, sem hangszerelésében környezetétől lényegileg, mégis hangulatvilága más hatásokat mutat. A 60-as évek rágógumi popja jól vegyül a Kills világát meghatározó sötét minimalizmussal. Onnan látszik, hogy a Kills egy eredeti, saját hangját megtalált formáció, hogy az említett mixtúra egy pillanatra sem juttatja eszünkbe sem a Jesus and Mary Chain, sem pedig a My Bloody Valentine zenekarokat.

A Blood Pressures tehát nem egy meglepetésektől mentes anyag, de viszonylag könnyen kiismerhető. A lemez első felében található erős számok sajnos egyértelműen azért szerepelnek egymás mellett, hogy legyen erőnk eljutni az album szürkébb második feléig. Ha ezen az ósdi trükkön túltesszük magunkat, akkor a negyedik lemez szimpatikus oldala is kirajzolódik. A The Kills meg sem próbált egy újabb Midnight Boom-ot összehozni, sokkal inkább a rájuk eredetileg jellemző nemtörődömséggel és nyerseséggel válaszoltak az elvárásokra.