A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése történetére nem lehet anélkül visszatekinteni, hogy újra meg újra el ne csodálkozzunk vagy meg ne hatódjunk, de leginkább a kettőt egyszerre. A könyvhét miatt mostanában sokat fogjuk őket emlegetni, és joggal, hiszen a hatalmas könyvpiac koordináló szervezetéről beszélünk, amely évről évre visszaadja hitünket a könyvek iránti érdeklődés intenzív és múlhatatlan voltában.
Éppen a napokban gondolkodtam el, hogy életem legszebb és legtartalmasabb pillanataiként tartom számon azokat, amelyeket könyvekkel töltöttem, és erősen megmaradtak bennem azok az évek, amikor egy-egy könyv megszerzése érdekében akár antikváriumok sorát jártam be megszállottan. Úgy véltem ugyanis, hogy abban és csakis abban a könyvben található a válasz az aktuálisan legfontosabb kérdéseimre. Végső soron pedig minden további kérdésemre is, hiszen az egyik könyv mindig egy újabbhoz küld.
Így, könyvről könyvre járjuk az életünket.
Abban, hogy a könyv mint „értéktárgy” ekkora rangra vergődött az évszázadok során, perdöntő szerepe volt a könyvszakma jeleseinek.
Mint a Magyar Kultúra magazin Magyar nyelvű szépirodalom – Hazafiság vagy üzlet című írásában is előkerül, a könyv természetesen megélhetés is, és ez kezdettől így volt. Előállítása és terjesztése mindig olyan tevékenység volt Magyarországon – számomra ez máris megható –, amelyet nem végezhettek kontárok, és ennek garantálására rendkívül szigorú szabályokat alkotott a mai MKKE jogelődje, a Pester Buchhändler Grémium. Noha emögött üzleti érdekek is jócskán meghúzódtak, én azt is kiérzem az egykori törekvésből – például a pozsonyi helytartótanács 1772-es rendeletéből –, hogy a könyvet a világ legkomolyabb dolgának tekintették, és emiatt minden, előkelő státuszát megkérdőjelező elemet és mindenféle suskust, színvonaltalan kísérletezgetést távol akartak tőle tartani. Az ügy magasztosságát soha nem szennyezte be mindenestül, hogy sokaknak anyagi érdekük fűződött a könyveik sikerességéhez, a terjesztésből származó haszonhoz. Ha az önök kezében is volt már rosszul szerkesztett, igénytelenül illusztrált könyv, egyet fognak érteni velem.
Régi ismerősöm, aki a kilencvenes évek elején könyves standokból gazdagodott meg, manapság festményekkel kereskedik. Nem is kilóra, hanem mázsára vásárolja a festményeket, hagyatékokat. Naplementés borzalmakat éppúgy, mint zsűrizett munkákat, sőt valaha nagy, de mára elfelejtett alkotók vásznait. Közös barátunk járt abban a lakásban, ahol a megszerzett műveket raktározza: ott még a kádban is festmények vannak, és a szobák sorát is faltól falig telezsúfolták velük, mesélte. És ily módon mintha afféle képzőművészeti szeméttelep lakóivá váltak volna. A könyveket is érheti hasonló megaláztatás. És a velük nem kellő hozzáértéssel és tisztelettel foglalkozóknak se szeri, se száma. Az MKKE 1795-ig (!) visszanyúló története azonban büszkeséggel és megalapozott reménnyel tölthet el bennünket. A könyv szent ügy. Szent akkor is, ha vannak, akik sáros lábbal mennek be a székesegyházba.
A Magyar Kultúra magazin könyv témájú lapszámának bemutatójáról itt számoltunk be, a lapból szemelvények itt találhatók. A magazinra való előfizetés lehetőségéről bővebb információ itt olvasható.
A képen az Athenaeum (előtte Emich-féle) Nyomda szedő- és gőz-sajtógépterme. Rusz Károly metszete (1869)
