1948-tól már nem csak Márai írásaiból ismerhetjük a házaspár életét. Felesége, Matzner Ilona, azaz Lola huszonéves korától írt naplót, feljegyzéseket, és ezek 1948 augusztusától meg is maradtak - Márainál. (A korai füzeteket emigrációjukkor itthon hagyta egy barátnőnél, sorsukról nem tudunk.) Az úti előkészületek és az emigrációs évek lenyomatai így már Lola szemszögéből is ránk maradtak. Márai, Lola és Jánoska először Svájcba utazott. Az asszonytól tudjuk, hogy nagy sírásokkal vettek búcsút a hátramaradó barátoktól és családtagoktól - a diktatúra sűrűsödő viharfelhői nem kecsegtettek a korai viszontlátás reményével. Különösen úgy, hogy Márai megfogadta: amíg idegen csapatok állomásoznak Magyarországon, nem jön haza.
„Klári hoz tüneményes csomagokat. Sír, mint a záporeső. Margit is zokog. Mindenki izgatott, meghatott, én is, ő is. („A te házad az én házam – a te hazád az én hazám.”)
Vonattal mentek Zürichbe. Először hotelben laktak, majd lakást béreltek. Lola nem szépírói attitűddel, hanem pontosságra törekedve ír, mintha az lenne a cél, hogy visszaolvasva a bejegyzéseket felidézhetők legyenek az élmények, érzések. Kiadásukkor ez is lett az írások címe: Betűbe zárva.
„(Láthatatlan kezek angyalszárnyakon…!) Csak hálával köszönhetem ezt a csodát, ahová hoztak! Visszakaptam a Vilmáék elveszett paradicsomát. Ugyanaz a stílus, rend, kényelem, még a fürdőszobamérleg is olyan, mint a deutschkreutzi vagy segesdi lakásban volt. Hozzá egy kedves fiatal nő házi kisasszonynak. Nem tudom, mi vár még ránk az elkövetkező időben, de ez, ami itt van, jutalom és kárpótlás valamiért! Ő délelőtt külön szobájában dolgozik – éppúgy élvezi, mint én. Lejla elviszi a gyereket misére, utána meghívta ebédelni. Ő elment külön ebédelni, ahova jólesett. Én itthon fekszem az ágyban (vasárnap), nescafézok, pihenek úgy, mint valaha Vilmánál az »ágyamban«. Du. cirkuszba mennek – Hubay meghívása, helyettem Lejlát küldjük. Levélírás. A béke!!”
Márai őrizte meg ezeket a füzeteket. Sőt, olvasgatta is őket. 1986 márciusában jegyezte fel saját naplójába, hogy akkor már elhunyt feleségétől ezt az üzenetet kapta álmában: „Te másoknak írtad a naplót, én neked.”
Ébredés után előkereste Lola füzeteit. Azt írta, hogy a bejegyzéseket olvasgatva újra átélt minden együtt töltött évet, mintha filmet nézne.
1948 őszét Zürichben töltötték, de a hideg beálltával - nem egészen két hónappal később - Olaszországba költöztek. Nápoly Posillipo nevű negyedében, a Via Ricciardi 7. szám alatt béreltek villalakást. A város egyik legszebb részét Márai nápolyi Rózsadombként emlegette. A lakást is szerették.
„A lakás egy posillipói villa második emelete, három szoba, konyha, fürdőszoba, óriási terasz a tengerre. De a WC-ből is a Vezúvot, Caprit, Sorrentót látni, s mindenünnen a tengert. Kimegyek a teraszra. Sétálni lehet itt. Nagy kertre nyílik ez a terasz, vaníliaillat árad fel a kertből. Rengeteg dús pálma, babér, szőlő, különös, trópusi virágok.”
Márai nagyokat sétált a Parco Vergilianóban, ahol akkoriban még a környékbeli pásztorok legeltették nyájaikat Lucullus és Vergilius hajdani villájának romjain. Az író meg volt győződve arról, hogy Nápoly az európai kultúra egyik bölcsője. Sokat gondolkodott a panorámában gyönyörködve.
„Látom az ulyssesi sziklafokot a Posillipo tövében: olyan ez a sziklakép, mint egy vasmacska egyik kunkorodó íve. Ezen a horgonyon akadt fenn Ulysses hajója, itt kezdődött valami, amit később így neveztek: nyugati civilizáció.”
Ulysses alakja annyira foglalkoztatta ebben az időben, hogy 1951-ben, amikor először olvasta fel jegyzetét a Szabad Európa Rádióban, Ulysess álnéven jelent meg az éterben. 1956-ig használta ezt az álnevet, akkor lett Candidus - de erről majd később.
Márai nemcsak az ókori, hanem a keresztény Európa bölcsőjét is látta a városban.
„Itt készült a kereszténység, Szent Pál lelkében, s aztán később a mártírok vérében, amelyet most fiolában őriznek a dómban. Diocletianus idejében itt, Pozzuoliban, az amfiteátrumban szagoltatták meg San Gennarót és társait a vadállatokkal, de az egészséges ösztönű fenevadak ódzkodtak a szentek szagától, és visszakecmeregtek a föld alatti ketrecekbe.”
San Gennaro vére című regényéhez is gyűjtött itt anyagot. E mű végül 1965-ben jelent meg Amerikában.
A sok negatív emigrációs tapasztalat után úgy tűnt, Nápolyban végre otthonra találtak - annak ellenére, hogy emigránsokként rendőri felügyelet alatt éltek, amely nem volt ugyan tolakodó – de volt. Az író próbált nem erre koncentrálni.
„Az elmúlt évtizedben, bezárva az otthoni háborús és forradalmi szobafogságba, sokszor elképzeltem, milyen is lesz, ha egyszer ötvenéves leszek. Úgy képzeltem, hogy elhagyom az otthont, útra kelek, s letelepszem valahol a Földközi-tenger nyugati partvidékén. A maradék időt aztán ott töltöm el, a tenger partján, egy szép kertben, a napsütésben, írok naplót és eposzt, olvasok, néha utazgatok a tengeren, bort iszom és pipázok. Ezt képzeltem el odahaza, az elmúlt évtizedben, s ez a vágyakozás nagyon valószínűtlen volt. De most ötvenéves vagyok, s csakugyan elhagytam az otthont, és itt élek, a Földközi-tenger nyugati partvidékén, a tenger partján, egy szép kertben, s naplót írok, olvasok, bort iszom, néha utazom a tengeren… Minden elkövetkezett, egészen más feltételek mellett, mint ahogy elképzeltem, s a végén egészen úgy. S ez éppen olyan valószínűtlen a maga valóságában, mint ahogy valószínűtlen volt az elképzelése.”
Ugyanakkor itt született 1950-ben a Halotti beszéd, amelyben e hétköznapi derűnek nyoma sincs. A kényszer szülte emigrációban élő milliók panasza szólal meg e versben.
„Látjátok feleim szem’tekkel mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”
A nyugodt környezet és az alkotómunka sem tudta Márai fejéből kiverni azt a rögeszmét, hogy Európában hamarosan kitör a harmadik világháború, és akkor kiadják őket a szovjeteknek. Így 1952-ben bejelentette Lolának: New Yorkba költöznek.
„Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”
Márai New Yorkban is talál egy darabka Európát: Upper Manhattanben, az 1938-ban átadott, francia apátsági hangulatot árasztó MET Cloisters közelében bérel lakást. A Fort Tryon Parkban itt is nagy sétákat tesz, és próbálja megtalálni a helyét a tőle rendkívül idegen amerikai nagyvárosban. Munkája közben folyamatosan figyelemmel kíséri a magyar eseményeket, és felolvassa jegyzeteit a Szabad Európa Rádióban - az '56-os forradalom napjaiban már nem is Ulysses, hanem Márai Sándor néven.
„Tízmillió ember elkeseredése olyan robbanóanyag, amely felér egy atombombával. Ez az emberi bomba robbant Budapesten. Az egész világ visszafojtott lélegzettel figyeli, amint magyarok, akiket a bolsevizmus embertelen rendszere a végső kétségbeesésbe kergetett, életüket áldozzák, mert szabadságban akarnak élni. "
Márai végig bízott a forradalom sikerében. Még november 4-én is arról beszélt, hogy a világ összefog Magyarország érdekében. Aznapi kommentárja itt hallgatható meg.
„A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom. A nemzet ezt a gyilkossági kísérletet túléli. Milyen áron? Azt nem tudjuk e pillanatban, de túléli! Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillanattól minden, ami odahaza történik, a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot!”
Még november 8-án is hitt abban, hogy a világ nem hagyja magára a magyarokat. A Naplóból tudjuk, hogy november 10-én már Münchenben van, menekülő magyarokkal beszél, híreket gyűjt, hall Budapesten lévő öccséről és arról, hogy a határon majdnem tíz napig Nyugatra lehetett szökni. Olaszországba is elutazott, megpróbált közbenjárni a pápánál, de nem járt sikerrel. November 22-én repült vissza New Yorkba. Rendkívül csalódott volt és kiábrándult, amikor látta, hogy a nagyhatalmak nem sietnek Magyarország segítségére. Megírta a Mennyből az angyalt:
„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -;
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...”
Még néhány évig bírja az amerikai létet: 1958-ban megjelenik a Napló (1945-1957), és 1959-ben kimozdulva a városból bejárja a keleti partot. 1960-ban Washingtonban jelenik meg a Casanova történetét feldolgozó, Egy úr Velencéből című verses játéka, majd 1965-re elkészül a nápolyi élményekből táplálkozó San Gennaro vére. Maga adja ki, magyarul.
1967-ben hagyják el Amerikát, és Salernóba mennek, ahol Lola nagybátyja, Marton Lajos rájuk hagyott egy lakást a via Trento 46. alatt.
Máraiék salernói éveiről, visszaköltözésükről San Diegóba, a konzumcsömörről, a reklámvilágról és az író időskori napjairól a cikk folytatásában, a nepi.kultura.hu oldalon olvashat.
Fotók: PIM.hu/marai
