Körkörös idő ? LUGOSSY MÁRIA: A LÉTEZÉS FORMÁI

Lugossy Mária ötvösnek készült, de formakészsége és nagyszabású víziói hamar rátaláltak az üvegre. Az átlátszóság, a rétegek viszonya, idő és tér összefüggései izgatták, amint túllépett az első alkotói korszak konstruktivista lendületén és a hetvenes évekre jellemző szociális fogékonyságon. A mostani tárlaton ebből az időszakból csak egyetlen krómozott fém konstrukció szerepel, egy 1977-es mű, de már itt is megjelenik az átlátszó, gyorsan megszilárduló matéria, az üveg. És ahogyan Lugossy fokozatosan visszahúzódott a ?legvidámabb barakk? művészeti szférájából, úgy fordult figyelme a legkisebb és a legnagyobb szobrászati témák felé, melyeket őserővel, a formák és rétegek robusztus ütköztetésével jelenített meg. A megtalált anyag, a ragasztott üveg drámai pillanatokat fogad magába Lugossy keze nyomán: a megmunkált felület és a tárgy sűrű, átlátható, fénnyel teli belsejének konfliktusában teremtés és teremtmény kapcsolata testesül meg.

A kilencvenes évek közepére már szinte minden szobra - kő, fém és üveg együttes hatásával - a létezés drámáját hordozta. A geometriai alakzatokba ékelődő üveglencse-zárványban homályosan tükröződnek a külső mozgások, de föléjük hajolva egy belső kavargást is látni vélünk, emlékét a múlt időnek; a lassú áramlatok éppen itt és most érnek az idő végére, megszilárdulnak, kihunynak. A születés, a testet öltés pillanatát kelti életre Lugossy minden műve, ezért legelőször az ösztöneinket szólítják meg, és csak ezután, egy rövid kábulatból ébredve lehet fölvenni velük a hagyományos műalkotás-befogadó viszonyt. Ez a legelső megrázkódtatás azonban szoborról szoborra, újra és újra bekövetkezik. Nem csupán a saját felszínét életre szülő Földanya látomásánál, de a rendszerváltás után készült emlékmű-terveknél is. A Kristályéjszaka mementójának szánt tervben egy fényesre polírozott, koromfekete város-struktúra kaotikus borzalommá olvad szét, az üvegtömbökbe zárt bronz figurák álomszerűen fogalmazzák meg a pusztulás, majd az emlékezet fázisait. A fekete tömbök között, a tömör anyagba rejtett arcok láttán újra elkapja a látogatót az örvény vonzása.

Hasonló gesztusokkal él a 301-es parcella emlékművének szánt oszlop, amelybe bronztest ékelődik, alapja megrepedve foszlik szét, de felül tökéletes mértani idom, íratlan mózesi kőtábla, amit nem érint az alsó traktus bomlása. Ehhez képest kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb kompozíció a millenniumi emlékmű terve: négy fekete oszlop szilárdan fog közre egy formátlan kis kődarabot, a föl-földobott kő a levegőben áll, alatta az idő krátere, a gravitáció parancsa, de a kis kődarab még mindig nem hull le, még mindig dacol az eltűnéssel. Ezek a művek már az üveg néhány tulajdonságát hordozó fekete gránitból készültek, így a fényt teljesen kizárják a belsejükből. Gránitból faragta Lugossy a szoborkönyveit is, melyek vizuális krónikák a történelem nagy mítoszairól.

Legújabb művei ősrégi kőzetek, jobbára óriási kalcitkristály tömbök; rajtuk miniatűr bronzfigurák hada küzd a létért, amíg Gaia, a Földanya egyetlen robajjal le nem rázza őket magáról. A történelem végén az ökológiai katasztrófát vetítik előre ezek az erőteljes víziók, de a szobrászi kifejező erő, az anyagok harca változatlan. Oda érünk vissza, ahonnan indultunk. A múzeum földszinti tere nem szab irányokat, nem vezeti a nézőt, inkább vonzza egyik szobortól a másikig: ráhagyja a befogadóra az analógiák feltárását.