A szélsőségekkel szemben a mérséklet, a németek iránti elkötelezettséggel szemben a sajátos magyar érdekek képviselője volt. Kállay miniszterelnöksége első időszakában, 1942 őszéig lényegében elődje politikáját folytatta, és csak ezután tett kísérleteket az irányvonal módosítására. 1942 őszétől az antifasiszta koalíció haderői már több fronton is sikeresen védekeztek, majd ellentámadásba mentek át. Ez időtől számítható a Kállay-kormány tevékenységének második szakasza, amelyben már az angolszász-szovjet győzelem távlatait tartotta szem előtt. Célja az volt, hogy a szovjet hadsereget mindenképpen távol tartsa Magyarországtól, és elérje, hogy az országot az angol-amerikai csapatok szállják meg. Úgy gondolta, hogy ameddig nem lehet számítani az angolszász haderő ideérkezésére, addig végezetes hiba lenne szakítani a németekkel. Az angol-amerikai katonai és politikai támogatást a Nyugat-barát, konzervatív politikusok úgy kívánták elérni, hogy 1942 nyarától üzeneteket juttattak el Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormányköreihez. Kiemelték, hogy Magyarországon nincs totális fasizmus, a baloldali ellenzék legálisan működik. Megígérték, hogy a magyar hadsereg nem áll ellen az angol-amerikai csapatoknak, a németekkel szembeni aktív fellépés elodázását pedig a német megszállás veszélyével indokolták. Október 17-én a német kormány jegyzékben követelte a zsidók teljes kizárását a gazdasági és kulturális életből, továbbá sárga csillaggal való megjelölésüket és deportálásukat, német koncentrációs táborokba való szállításuk megkezdését. A kormány néhány tagja kész lett volna eleget tenni a német követeléseknek, Kállay és Horthy azonban maga mögött tudva a konzervatív és liberális, valamint a szocialista ellenzék egyetértését, ezeket elutasította, szuverén jogának minősítve a "zsidókérést megoldásá"-t.
