Kortárs (év)folyam - A, B, C
A Budapest Tánciskola A, B, C elnevezésű estjén három csoportos táncprodukciót láthattunk - három koreográfus különféle színezetű koreográfiáit. A szembetűnő leginkább a mozgásnyelv hasonlósága volt. Mindhárom koreográfia követte a "klasszikus kortárs tánc" bevett formai (térforma, mozgásanyag), térszervezési, dramaturgiai sablonjait, jóllehet mindhárom táncműről elmondható, hogy a feszültséget, a teremtett darabvilág miliőjét képes volt az elejétől a végéig megőrizni.
Egy ilyen volumenű szakmai megjelenés során viszont elkerülhetetlen az összehasonlítás. Képzeletbeli koreográfiai versenyemen a műsorban elsőként színre kerülő Mennék... című darab nyerte ezt a fordulót. Bevallom, meglepett Vladislava Malá táncalkotói tehetsége; letisztult, finom formai megoldásokkal, átgondolt koncepcióval rukkolt elő, amihez elegendő volt a diszkrét, de annál ötletesebb világítás és a minimalista szürke-fekete, tréningruhaszerű kortárs jelmez. A táncosok élvezetből táncoltak, igaz, a mozgásanyag néhol túl volt vállalva és meghaladta képességeiket - ebből adódóan több apróbb és néhol látványosabb hiba is bekövetkezett -, de tulajdonképpen a tét nélküli bemutatkozás fő célja a színpadhoz szoktatás volt.
Ezzel szemben Murányi Zsófia csalódást okozott a Könyörgöm, hívjatok papot... című opuszával. Az ironikus társadalomkritikának (mostani világunk átformálódott női-férfi viszonyainak) szánt darab inkább zavaros és kissé giccses kompozíció lett. Szépek voltak viszont a kontakt-emelések, amelyeket hibátlanul oldottak meg a növendékek.
A műfaji meghatározás szerint öt részes táncetűd, a Repíts engem! kellemes és méltó zárásává vált az est hivatalos programjának. A kortárs sanzon-szerű élőzenével (Másik János) kísért tánc, piros cipellős, virágmintás ruhában hajladozó, a világháborús filmek nőideáljait idéző leányok légies seregéből állt, úriemberként háttérbe szoruló férfiak táncával övezve. László Mónika egységes látványt kreált, sok emeléssel, a hölgyek számára nőies, férfi kollégáik részére pedig elegáns mozgásanyaggal. Mindhárom koreográfus törekedett az iskolai tanagyag maximális felhasználására.
Az este azonban az ifjú növendékekről szólt. A programfüzet felsorolása alapján sajnos a táncosokat nem lehet beazonosítani, ezért a jövő ígéretes kortárs csillagai számomra csupán a "szenvedélyes barna lány", a "feszes tartású, pontos fiatalember" és "hosszabb hajú kollégája" nevekben merülnek ki. És üzenem a néha hibázó "szőke táncos fiúnak", hogy bár még komoly munka áll ellőtte (és mindannyiuk előtt), a tehetsége megvan, csupán rutint kell szereznie.
Összességében elmondható, hogy szinkronitásbeli problémákkal, elfelejtett, élettelen kézfejekkel, talpas kilépésekkel, nem szándékoltan flexbe forduló lábfejekkel küzdenek ugyan a táncosok, de ez természetes a tanulás folyamatában. Akarásuk, kitartó munkájuk azonban egyre közelebb viszi őket a professzionális tudáshoz; egy-egy jelenetben kifejezetten együttesként funkcionáltak az osztályok.