Perzsel a nap: végre itt az a kedves nyári meleg, amitől minden kicsit szebbnek mutatja magát. Ragyognak a város színei, az emberek arca is derűsebb. A kora nyári atmoszférára pedig még ráerősít az Eleven Tavasz. A Bartók Béla Boulevard-on most minden kapualjban történik valami: egy kis kézműveskedés, dzsembori, éneklés, flashmob. Mi pedig Cseh Tamás szobránál gyülekezünk, hogy Schneller János Kortárs találkozások a Bartókon című sétáján néhány galériába látogassunk, és belessünk két művész műtermébe.

Már a séta első blokkja is izgalmasan alakul, mivel a három galériában egészen másféle kiállítások futnak.

A K.A.S.-ban Wrobel Péter filozofikus művei láthatók, a Godot-ban pedig néhány korábbi munkájával együtt drMáriás aktuálpolitikai történésekre reflektáló legújabb sorozatát lehet megtekinteni. A Faur Zsófiban Forrai Ferenc munkáival találkozhatunk, amelyek a dizájn és a tipográfia irányába tágítják a képzőművészetet.

Wrobel Péter munkái végtelen finomsággal feszegetik az ember és a környezete viszonyát, a Föld és a rajta élő lények kapcsolatát. Táblaképei kozmikus tájakat tárnak elénk, és az ember kicsinységére, jelentéktelenségére mutatnak rá. Közben tematizálják azt is, hogy az antropocén kor, az ember domináns jelenléte a Földön milyen komolyan érezteti a hatását a környezetben, a Föld rendszereiben. Az öko­lógiai válság, a klímakatasztrófa, a környezetszennyezés valósága – ami az egyre kiterjedtebb területeket fölfaló mezőgazdaság, iparosodás és a népességrobbanás egye­nes következménye – egyaránt jelen van Wrobel képein. 

És szerencsénkre maga a művész is jelen van a galériában. Előszeretettel mesél, avat be a képei születésének történeteibe. Még azt is elárulja, milyen elemi erővel hatott rá, amikor gyerekként a pusztában a hóban fekve elbóbiskolt, miközben az égbolt millió csillagát figyelte. Felébredve azzal szembesült, hogy az alvás pillanatában rögzült kép teljesen megváltozott: az égbolt apró csodái elmozdultak, és újabb konstellációba álltak össze.

A K.A.S-ban most Wrobel egyik korai performanszának fotódokumentációja is látható. Azt rögzítette, amikor a Föld egyik szívcsakrájánál egy teljes napon át hallgatta a bolygó lelkének dobogását.

Lelkesen mesél és mesél, ezer történetét osztaná még meg. Ránk azonban három további helyszín vár, így egy ponton elbúcsúzunk tőle, és átsétálunk a Godot-ba.

Remek lenne, ha itt is maga a művész várna bennünket, hiszen drMáriásról tudható, hogy rendkívül szórakoztató figura. Lehengerlő, ahogy látszólagos komolysággal a munkáiról beszél, miközben pontosan tudjuk, hogy minden mondata idézőjeles. De ő most nincs itt, a munkái beszélnek helyette. Valamint a falfeliratok, drMáriás ugyanis hosszú szövegeket is közöl a festményei mellett, amelyek olykor azok születésének történetét mesélik el, máskor pedig groteszk vagy abszurd szituációkat jelenítenek meg. 

A galériába belépve magába szippant az ikonosztázként installált sorozat. Minden képen Orbán Viktor szerepel, mögötte egy kereszt, előtte pedig a Szentlélek szimbólumaként ismert fehér galamb. A keresztény ikonográfiából ismert attribútumokkal felruházott miniszterelnök szuperhősként, istenként, megmentőként, apaként jelenik meg ezeken a munkákon, amelyek egyenként is intenzíven hatnak, és az oltárképek hangulatát idézik. 

A Kádár Jánossá alakított Mona Lisa láttán felbugyog belőlünk a nevetés, de mosolyra húzódik a szánk a Zelenszkijt ábrázoló kép előtt is, amely azonban a közelünkben dúló háború borzalmait is felidézi.

DrMáriás szerint a humornak nincs határa: a legnagyobb szörnyűségből is lehet viccet csinálni.

Sőt kell is, hiszen ezt a furcsa, kitekert, a normalitásból teljesen kifordult világot csak úgy lehet túlélni, ha tréfát csinálunk belőle.

A harmadik helyszínen is ott a művész, Forrai Ferenc. Ez most igen hasznos, mivel a négy alapszínből építkező, geometrikus és amorf formájú munkák értelmezéséhez ismernünk kell az alkotó koncepcióját.

A Négyszögletről így mesél: „A sorozat összetartozást jelző szimbolika, színekből és formákból rendszert alkotó jelrendszer. Négy szín mesél irodalomról, otthonosságról, tünékeny életünk nyomairól. Az ötödik szín a metszet: a fekete, az egyezőség árnyalata. Itt élünk, városunk régi és új történetei itt, Budapest négyszögletében hagynak nyomot. Alapszínek és színterek, vonalak, metszéspontok: ez a mi geometriánk.”

Azok a munkák a legizgalmasabbak, amelyeken bizonyos versek egy-egy sora vizuális jelekké formálva jelenik meg. A halmazokról, metszetekről, egyezésekről, különbségekről és kölcsönhatásokról szóló sorozat gyorsan befogadható elemekből áll, ám az egyszerű idomokat úgy installálták, rendelték egymás mellé, hogy a látogató folytonosan körbe- és körbejárjon a térben, újra és újra visszatérve az egyes munkákhoz. Nagyon intenzív ugyanis a párbeszéd az egyes művek, valamint köztük és a néző között.

Mivel a galériákba hétköznap is bemehetünk, egy ilyen séta igazi izgalmát a műterem-látogatások jelentik, a festők „munkahelyére” ugyanis nem léphet be bárki bármikor.

A Lágymányosi úton sétálva egyszer csak egy pince lejáratához érkezünk, ami korábban raktárként funkcionált, de most több művész alkotóhelye. Sztefanu Marina és Merényi Dávid fent fogad, és elmondja, milyen terekbe megyünk majd be. Tágasabb termek és kisebb szobák egyaránt vannak odalent. Az egyikben, a Kavics nevűben kiállítótér is. Itt most Sztefanu Marina helyspecifikus installációja látható, hasonló ahhoz, ami tavaly márciusban a Deák Erika Galéria kiállításán szerepelt. Az alkotó efemer anyagokkal dolgozik, főként papírból építi fel az enviroment arthoz, azaz környezetszobrászathoz sorolható műveit, az alkotások egyes elemei azonban moduláris jellegükből fakadóan továbbörökíthetők későbbiekbe: nem tűnnek el, csak átalakulnak.

Merényi Dávid művei már igen régóta kedvesek a számomra, ekkora mennyiségben együtt látni őket pedig egészen lenyűgöző.

Festményeinek derűs színei elbűvölnek: elementálisan adják vissza annak a napfényes, derült időnek a hangulatát, ami kint éppen uralkodik. A színhasználat nem lehet véletlen: Merényi 14 évig élt Olaszországban, a vibráló koloritot talán onnan hozza magával. A festő megosztja velünk azt is, milyen titkos eszköze van arra, hogy a festmények elemeit egy adott pillanatban mellérendeltté tegye, hogy majd a színek segítségével kialakítsa a hierarchiájukat. A terpentinszagot árasztó teremben mindenhol festmények vannak. Együtt látva őket ráébredek arra, hogy Merényi munkáin ugyanaz a fajta derű van jelen, mint Szinyei Merse Pál kései festményein, amelyeken a színpompás jernyei kertet örökítette meg. Örömmel töltik el a szívemet, és hazafelé kicsit úgy érzem, hogy a talpam elemelkedik a talajról…

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu