Spontán ember?
Bizonyos szempontból igen, bár alapvetően szeretem, ha a dolgok a tervek szerint alakulnak.
Kórusalapításban, egyetemváltásban, úgy tűnik, nem sokat habozott.
Ez nem spontán dolog volt, inkább sorsszerű. A zene mindig az életem része volt. Hétéves koromtól énekeltem az iskolai kórusban, a zeneiskolában pedig zongorázni tanultam. Amikor érettségiztem, színész akartam lenni, felvételiztem is kétszer a Színművészetire. Persze a szüleimet megnyugtatta volna, ha olyan szakmát választok, ami biztos jövedelmet ad, így elkezdtem Sopronban a közgazdaságtudományi kart. Jól ment, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom.
A zene szeretetét a családjából hozta?
A nagymamáim mindig énekeltek, anyai ágon a nagyszüleim faluhelyen jártak a templomi kórusba, de úgy emlékszem, hogy komoly benyomást inkább az tett rám, amikor a nővérem az iskolai kórussal részt vett az Éneklő Ifjúságon. Akkor éreztem meg, hogy ez milyen klassz. Egészen beszippantott.
Hogyan vált hivatásává az éneklés?
2001-ben alapítottuk meg a Kórus Spontánuszt Sopronban. Szilvási Beáta barátunk kezdeményezésére ki akartunk menni az utcára karácsonyi dalokat énekelni, és ehhez egymás lakására jártunk próbálni. 19 éves voltam akkoriban. A többiek úgy mesélik, hogy idővel elkezdtem mondani, mit hogyan kellene csinálni, mire ők azt javasolták: tartsam én a próbát. Aztán egyre összetettebb darabokat énekeltünk, némelyiket vezényelni kellett. Beáta tette fel a kérdést, hogy nem gondolkodtam-e azon, hogy hivatásszerűen foglalkozzam ezzel. Eszembe sem jutott. De amikor megkérdezte, ráébredtem, hogy nagyon jó ötlet. Egy év alatt, nagyon koncentrált munkával felkészültem a zeneakadémiai felvételire, majd ének-zene tanár, karvezető diplomát szereztem. A tanítás már korábban is többször felmerült bennem.
Miért ment vissza tanítani Sopronba, miután a fővárosban diplomát szerzett?
Annyira szerettem a lakhelyemet, a családom és a kórusom is oda kötött, hogy egyértelmű volt: hazamegyek. Vidéken is szükség van arra a „kórus-fanatizmusra”, amit én viszek. Amikor elkezdtem érezni, hogy a szakmai lehetőségek szűkösek, feladtam a lakhely kényelmét, és a szakmai fejlődést helyeztem előtérbe. Így kerültem Budapestre, a Somos Csaba vezette Nemzeti Énekkarhoz, ahol baritont és másodkarnagyot kerestek.
Akkor is vállalta volna a feladatot, ha csupán énekest keresnek?
Nem valószínű. Engem akkoriban már egyértelműen a karnagyi munka foglalkoztatott. Ezért indultam el Olaszországban a Fiatal Karvezetők Nemzetközi Versenyén, ahol a második díj komoly visszajelzést jelentett. Bár elvégeztem közben a magánének szakot, mert fontosnak tartom, hogy amikor az énekesekkel foglalkozom, pontosan tudjam, hogyan működik a „hangszer” az énekesek torkában.
A külföldi karrier lehetősége nem merült fel a verseny után?
De, csak bennem a mai napig van lokálpatriotizmus. Mármint a magyar zenei kultúra iránt.
A Nemzeti Énekkar egyik próbatermi koncertjén hallottam Önt zeneművekről beszélni – magával ragadó volt. Miért fontos, hogy „beavassa” a közönséget?
Azért is szerettem kóruspróbára járni, mert ott mindig több információt tudtam meg egy darabról, mint ha csak meghallgattam. Elkezdtem tudatosan mesélni a közönségnek. Persze hamar rájöttem, hogy nem találtam fel semmi eredetit, Bernstein után már Magyarországon is sokan foglalkoztak ezzel. Egyszer abba akartam hagyni, ám a soproni közönség azt mondta, hogy ha nem beszélek a művekről, nem jönnek.
Sopronban bizonyára közvetlenebb volt a viszony a közönséggel. Mennyire jelentett éles váltást a pesti közeg?
Egy amatőr kórushoz képest a profi kórus éles váltás. Gondoljon bele, egy amatőr együttes közönsége első körben rokonokból, barátokból áll, aztán szép lassan híre megy, és egyre nagyobb az érdeklődés. Ez közvetlenebb hangvételt feltételez. Szerintem a speaker feladata, hogy ezt a gátat más körülmények közt is áttörje.
Csaknem három éve lett a debreceni Kodály Kórus vezető karnagya. Elég távolra került a nyugat-magyarországi kiindulási ponttól. Mi vonzotta ebben a feladatban?
Komoly szakmai előrelépés, ha valaki a Kodály Kórus vezető karnagyaként dolgozhat, mert kiváló műhelyről van szó. Én már 2016-ban is pályáztam a posztra, tehát korábban is felmerült bennem a lehetőség, amikor elkezdtem tudatosabban építeni a pályám. Szabó Sipos Máté távozása után Somogyi-Tóth Dániel keresett meg, és én nem sokat hezitáltam. Miután a Covid kellős közepén jártunk, sejtettem, hogy nem a szakmai munkával fogom kezdeni, hanem járványhelyzeti válságmenedzseléssel. Ez tulajdonképpen az együttműködésünk előnyére vált: előbb derült ki, hogy hogyan működöm konstruktív szervezőként, mint kórusvezetőként.
A Kodály Kórusnak mennyire van határozott arcéle, mik az erősségei?
A magyar professzionális együttesek közt a Kodály Kórus már csak azért is különleges, mert ez az egyetlen hivatásos vidéki vegyeskar. Ez utóbbi jelző számomra – aki ugyancsak egy vidéki városból jöttem – inkább előnyt jelent: közvetlenebb kapcsolatot a közönséggel. A Kodály Kórus a régió egyetlen professzionális kórusaként rengeteg színt kell felmutasson. Itt sok hangszerkíséret nélküli kóruskoncertet is lehet adni, mert a régió kulturális hagyománya ezt lehetővé teszi. A kortárs zeneművek bemutatása is fontos feladata az együttesnek. Tehát azt gondolom, hogy az én nézőpontomból ennél jobb nem is lehetne.
Kórust építeni azt jelenti, hogy az ember közösséget is épít?
Elsősorban közösséget épít. A karnagy munkájának kilencven százaléka pszichológia, pedagógia, öt százalék menedzsment, profilépítés, és marad öt százalék a vezénylésre. Amikor versenyszerűen kosaraztam, irányító voltam, mert egy idő után kiderült, hogy nem növök tovább. Borzasztóan élveztem, hogy helyzetbe kell hozni a többieket. Nagyon hamar megtanultam, hogy ha Józsi bedobja, az nekem is jó. Egyre inkább érzem, hogy a múltból hozott sportolói attitűd meghatározóvá válik a karnagyi énemben.
A Kodály Kórusnak van erős közönségbázisa?
Igen. Gulyás György tanár úr megalapította a kórust, sziszifuszi munkával hamar világhírűvé lettek, ami egyfelől dicsőség, másfelől teher. Nem úgy működik, hogy egyszer ment a szekér, mi meg újra és újra learatjuk ennek a babérjait – minden évben meg kell küzdenünk a közönség elismeréséért. A koncertjeinkre érkezők ráadásul nagyon nyitottak, érdeklődőek, az egyik februári koncertünkön négy szólamban énekeltek velünk.
Egyre divatosabbak a könnyedebb hangvételű, valamint jazz-feldolgozásokkal tarkított hangversenyek. Az önök repertoárján is szerepel ilyen?
Teszünk kirándulásokat a jazz területére, most éppen a Modern Art Orchestrával van futó projektünk. Viszont azt látni kell, hogy azzal, hogy az énekórák száma az iskolákban lecsökkent, a gyerekek többsége nem találkozik annyi klasszikus zenével, hogy az mély nyomot hagyjon benne, és lehessen rá építeni. Mit hall, ha belép egy üzletbe? Popzenét, mindenütt ez szól, ez ismerős számára. Amikor Kodály Zoltán a koncepciója alapjait rakta le, érezte, hogy a népzenéig kell visszanyúlni, az a közös pont. Tanári pályámon is azt tapasztaltam, hogy a gyerekek a mai napig nagyon élvezik a népdalokat. De közben néhány évtized alatt kinyílt a világ. A húszévesnél fiatalabbaknak egy újabb közös zenei nyelve lett világszinten: a popzene és a filmzene világa. Ez hallatszik számos külföldi szerző alkotásán is.
Berecz István mondta egy interjúban, hogy amikor a futball Európa-bajnokság idején a szurkolók a magyar szereplést ünnepelték, akkor a tömött körúti villamoson énekelték az Érik a szőlőt… Egyfelől örömteli – jegyezte meg –, hogy énekelnek, másfelől viszont az általános iskola alsó tagozatáig kell visszamenni, hogy találjanak egy olyan egyszerű nótát, amit még mindenki tud.
Ezen lehet szomorkodni, de én azt mondom – ahogyan a sportban –, azon kell tanakodni, hogy ilyen körülmények közt mire lehet építeni. Ha szeretnénk a közönségünket bővíteni, akkor muszáj nyitnunk. Azok, akik ifjúkorukban klasszikus zenével itatódtak át, sajnos egyre idősebbek. Tehát egyre kevesebben jönnek be pusztán egy Beethoven-misére. Muszáj olyan közös nyelvet találnunk, ami megnyitja a lehetőséget arra, hogy számára ismerősen ható, könnyedebb hangvételű hangzásokkal operáló zene mellé odategyek valamilyen klasszikus értéket. Ez egy árukapcsolás. Ha egymás mellé teszek egy reneszánsz madrigált, egy jazz-darabot, egy Orbán György- és egy Gyöngyösi Levente-kórusművet, meg mondjuk egy Eric Whitacre- vagy Ola Gjeilo-darabot, akkor meg tudom nekik mutatni, hogy ez mind lehet szórakoztató és felemelő is. Most próbáljuk az énekórákon lerakott alapokat valahogyan utógondozni. A felelőségünk abban van, hogy megfelelő színvonalú zenéket válasszunk.
A Budapest Music Centerben egy kortárs műveket bemutató koncertsorozatba fogtak. Miért fontos, hogy Budapesten is megmutassák magukat?
Tavaly Tóth Péter zeneszerző felkért bennünket egy MMA szervezésében megvalósult koncertre, amelyen Kodály Zoltán nyomdokain járó, kortárs magyar kórusszerzők műveit tűztük műsorra. Ezen a koncerten kiderült, hogy ilyen kortárs koncerteknek Budapesten is van létjogosultságuk, ezért döntöttünk úgy, hogy – az MMA és az NKA támogatásával – idén belevágunk ebbe a sorozatba.
A színházzal nincsenek együttműködéseik?
Vannak együttműködéseink, de a jelenlegi helyzetben – a Covid és a színház átépítése miatt – ritkábban. Ezen felül fontos hangsúlyozni, hogy ez egy koncertkórus. Egészen más típusú felkészültséget kíván egy színházi kórusban éneklés, mint a Kodály Kórusban való tagság. Előfordul, hogy a tagjaink kiegészítik egymást a színház együttesével, amikor valamelyikünknek nagyobb apparátusra van szüksége, de olyan ez, mintha 100 méteres síkfutókat küldenének maratonra, vagy fordítva. Egy laikus számára mindkettő futás, de értjük a különbséget. Nehéz az átjárás, és nem is érdemes gyakran összekeverni. A későbbiekben is folytatjuk az ilyen szintű, kiemelt együttműködéseket, csakúgy, mint a Nagyváradi Állami Filharmónia énekkarával.
Mivel lenne elégedett öt év múlva?
Megkímélem a világbéke jellegű mondatoktól. Ha egy jó karban lévő, kiváló kórust vezethetek, aminek a legnagyobb problémája, hogy a közönség nem fér be a koncertjeire, akkor elégedett leszek.
Fotók: Fejes Márton
