Kossuth búcsúja versben és prózában
Az orsovai átkelő azonban meglehetősen bizonytalannak tűnt. A túlparton lévő Szerbiában mindenre számíthatott Kossuth, csak barátságos fogadtatásra nem. Nem véletlen tehát, hogy ? ellentétben a köztudatban élő képpel ? nem a Dunán kelt át, hanem a világosi fegyverletétel hírének megérkezte után, augusztus 17-én kíséretével a havasalföldi határt jelző kis patakon átívelő hídon áthajtatva lépett török felségterületre. Innen kísérték másnap a határállomásra, Turnu Severinbe. Itt kereste fel őt a krajovai pasa, a kerület parancsnoka, s az ő közbenjárásának köszönhetően Kossuth és kísérői másnap folytathatták útjukat Vidinbe.
Maga Kossuth így emlékezett meg orsovai tartózkodásáról és átkeléséről Irataim az emigrációból című munkája 1880-ban megjelent I. kötetében: "Kifejezhetlen érzelemvihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; ? zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; ? egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; ? még egy lépés, és ? ? ? úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Egy török főtiszt, ?Alláh?-t említve, üdvözölt barátságosan; ? elvezetett a fekhelyhez, melyet isten szabad ege alatt számomra készíttetett barátságosan, és ? ? ? kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez.
Lekötöttem, átnyújtottam szótlanul, könnyel szememben, és ő, jó nyugalmat kívánva; magamra hagyott bánatommal. (?) Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba ? amonnan felülről, ? a magyar nemzet könnyeiből ég felé szállott vízpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemlett végzet ellen. Én hallgattam e zúgást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méltatlanul meghiúsult honfi remények semmiségébe; és arcomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könnyzápora ömlött alá (...)"
A kissé dagályos szöveg homályban hagyja, hogy Kossuth mikor és hogyan került "a nem magyar Duna" partjára, s az sem világos belőle, hogy mikor jutott át a Duna egyik partjáról a másikra. Noha Kossuth emigránstársainak emlékirataiból a részletek viszonylag jól ismertek voltak már a XIX. század közepén is, a közvéleményben nem a havasalföldi határon, hanem a Dunán való átkelés képe rögzült, s ezt erősítették meg azok a litográfiák és olajnyomatok, amelyek a Duna partján híveinek búcsút intő, csónakba lépő Kossuthot ábrázolták.
Ezt a képet erősítette meg már 1849 őszén egy tucatnyi másolatban terjedő kézirat, amely Kossuth orsovai búcsúszózataként vált ismertté, s amely a fennmaradt másolatok csaknem egyöntetű tanúsága szerint 1849. augusztus 15-én Orsován (néhány másolat szerint Mehádián) keletkezett volna. A "búcsúszózatnak" nincs "autentikus" szövege, az egyes másolatok között is többé-kevésbé jelentős stiláris és szövegeltérések vannak, s egyes másolók láthatóan alaposan lerövidítették a "teljes" változatot. Mégis érdemes megismerkedni vele, mert egyrészt tükrözi 1849 őszének közhangulatát, a közvélemény egy részének akkori várakozásait; másrészt azért, mert nem csupán a hazai Kossuth-kultusz egyik spontán termékéről van szó, hanem egy olyan szövegről, amely a külföldi közvélemény Kossuth-képére is hatással volt.