A Hessisch-Lichtenau-ban élő Kurt Bachman és fia kerti házuk alapjának kiásásakor hátborzongató jelenségre bukkantak: egy nyújtott helyzetben fekvő csontvázra, melynek karjai a hasán keresztbe rakva feküdtek, fejét azonban a két térde közé rakták. Mint arra lakóhelyük korábbi elnevezése - Akasztófahegy és Akasztófadomb - utal, a kiásott csontváz egy valószínűleg fejvesztésre ítélt bűnöző lehetett, a kivégzést a C14-es datálás alapján 1256 és 1388 között hajtották végre.
Németországban Jost Auler régész alapította meg a kivégzőhely-régészet új ágát, és a témára vonatkozó, 2008-ban megjelent tanulmánykötet (Richtstättenarchäologie) szerkesztése is az ő nevéhez fűződik. A kutató a család birtokán felfedezett esetet példaértékűnek tartotta, mivel a közép- és koraújkori kivégzőhelyek ma már rég feledésbe merültek, és területüket beépítették, rájuk többnyire csak a helynevek utalnak.
Németországban eddig mintegy 50 kivégzőhely tudományos vizsgálatára került sor, mely csupán töredékét adja az összesnek, mivel minden város, település saját kivégzőhelyén büntette meg a súlyos bűncselekmények elkövetőit. A legtöbb esetben nem csupán egy, hanem két helyet használtak az ítélet végrehajtására. Az egyiken állt az akasztófa, a másikon egy kő, melyen a hóhér az elítélt fejét bárddal vagy pallossal levágta. Ez utóbbiakat az emberek Hollóköveknek nevezték, felettük ugyanis állandóan ott köröztek a fekete madarak, arra várva, hogy a tömeg elvonuljon, és hozzáláthassanak lakomájukhoz. Míg a lefejezéshez csak egy kiemelkedő felületre, addig az akasztáshoz gyakran négy méter magas építményekre volt szükség. Ennek oka abban keresendő, hogy a kivégzettek sokszor a test bomlásáig maradtak felakasztva, egészen addig, amíg az egyes testrészeik le nem estek. Ezért sok test számára kellett helyet biztosítani az építményeken.
A kivégzőhelyek kialakításában az is fontos szerepet játszott, hogy az adott városra jellemző szigort szimbolizálták. Ezért az akasztófák gyakran a nagy bevezető utaknál feküdtek. Ha egy idegen érkezett a településre, el kellett haladnia mellettük, figyelmeztetésül, hogy a törvények be nem tartása esetén milyen következményekkel számolhat. A kutatások rekonstruálták az akasztófák működését és a hóhérok munkáját. Ez utóbbiaknak az ítélet végrehajtása mellett még a holttestek elrettentő módon való kikészítése és közszemlére helyezése is munkájuk részét jelentette.
Egy langenfelsi lelet egyértelműen megőrizte a kivégzőhelyek környékének borzalmait. Építkezés közben került elő egy fiatal nő koponyája, melyen gazdag brokátszegélyű fejfedőjének maradványai csüngtek. A koponyát hosszában egy fél méter hosszú vasszög fúrta át, amivel a hóhér a hölgy levágott fejét egy cölöpre szögelte. A kivégzésnek különlegesen kegyetlen formája volt a kerékbe törés, mellyel a gyilkosokat és a felségsértőket büntették. Egy friedlandburgi csontvázon jól látható, hogy milyen sérüléséket okoztak a kerekek: szétszúzott bordák, eltört comb- és alkarcsontok, a koponya szétroncsolt bal oldala kerültek elő a földből. A régészek azonban nem csakcsontvázmaradványokat és cölöplyukakat, hanem állatcsontokat is találtak a kivégzőhelyeken. Mivel a hóhérok munkaadóiktól nem kaptak elegendő fizetést, ezért engedélyezték nekik a dögök megsemmisítését is. Így az állatok gyakran végezték ugyanabban az akasztófa alatti gödörben, mint a kivégzett emberek.
