Amikor IV. Béla megalapította Buda városát, az új településre zsidók is érkeztek. A király 1251-ben kiadott kiváltságlevelében szabályozta a közösség jogait és kötelességeit. A zsidók közvetlenül a kincstárnak adóztak, oltalmukról a király gondoskodott. Ez a békés időszak azonban hamarosan véget ért. Az első budai zsidónegyed fokozatosan szűnt meg: 1360-ban I. Lajos vallási türelmetlenségből (és mert szüksége volt az ingatlanjaikra) elűzte őket. 1364-től ugyan visszatérhettek, azonban ekkor már csak a zsinagógát használhatták. A negyedet véglegesen 1420 körül, Zsigmond király uralkodása alatt számolták fel a királyi palota építkezései miatt. 

A közösség később visszaköltözhetett a környékre. A mai Táncsics Mihály utca északi részén telepedtek le, ahol létrejött a második zsidónegyed.

Ez lett a késő középkori Zsidó utca, a platea Judeorum, ahol 1461-ben épült fel az újabb zsinagóga (a mai Táncsics Mihály utca 23. számú ház területén), amelyet egészen 1686-ig használtak. 

A nagy zsinagóga romjait 1964-ben tárták fel, az épületmaradványt azonban technikai okból vissza kellett temetni. De ebben az évben az utca másik oldalán egy gótikus pillérekkel osztott imateremre is rábukkantak. Megállapították, hogy a 14–15. század környékén építették. A feltárás során több különlegesség is napvilágra került.

A homlokzat északi részén feltárták az egykori női imahely keretes ablakát és környékét. A belső térben a dongaboltozaton hódoltságkori héber feliratokra és ábrázolásokra bukkantak. 

Egyes kutatók úgy vélik, hogy ebben a lakóházban lehetett a késő középkori zsidó prefektúra székhelye, és hogy a termet a szertartások tartása mellett más közösségi célokra (gyűlés, tanácskozás, ítélkezés) is használták. Az imaház egyszerű, polgári épület földszintjén kapott helyet, szerény mérete miatt a 15. század második felére már szűkössé válhatott. Ez indokolhatta a nagy zsinagóga megépítését, amelynek szerkezetéről rekonstrukciós képről tájékozódhatunk. A ház belső udvarán az épület hatalmas pilléreinek kiemelt köveit is megtekinthetjük, és a belső térben kiállították a zsinagóga késő gótikus zárókövét.

Érdemes az imaház belső terében is alaposan körülnézni, mert a szertartásokhoz használt vallási tárgyak és a feltárt falrészletek visszarepítenek a török hódoltság idejébe. A boltozat vörössel festett ábráin héber írásjelek őrzik a 16–17. század török kézírásának sajátosságait, ami segíti a datálásukat. Az egyik képen Dávid-csillagot látunk, amely körül a papi áldás, a Birchosz kohánim szövege fut. 

„Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrizzen meg téged! Világíttassa az Örökkévaló neked az ő színét: és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét, és adjon neked békét!” (4Mózes, 6.24–26)

A második képen felfelé irányított, kifeszített íj látható, amelybe Hanna imájának egyik versét jegyezték fel.

„Hősöknek íja megtörik, a gyengéket pedig erő övezi.”

A feliratok a keresztény ostromoktól való félelemre utalnak, és a reményre, hogy az Örökkévaló majd védelmet nyújt a számukra.

Miután alaposan megtekintettük az imaház belsejét, érdemes az udvaron is körülnézni. Az épület kapualjától délre nyíló helyiségben a Budapesti Történeti Múzeum egyik jelentős gyűjteménye, a Budán előkerült középkori és török kori zsidó sírkövek között sétálhatunk, az imaház falain pedig tablósorozaton tanulmányozhatjuk a budai zsidóság történetét.

A középkori zsidó imaház a hétfői és a hitéleti napokat leszámítva múzeumként látogatható.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László