Az 1944-ben, Los Angelesben született Leonard Slatkin frissen-fiatalosan pattant ki a pódiumra, hogy beintse Carl Maria von Weber 1826-os évjáratú Oberon nyitányát. Szép kezdés, álomszerűen finom kürtszóló, de a kitörő Allegróban ezt nem követte lendületes folytatás, a nagyromantikus gépezet zakatolt, erőlködött, mégsem tudott igazán beindulni. Feltűnt a hegedűs szekció bágyadtsága, nem eléggé tónusos hangja. De bevezetésnek elment.
Sosztakovics
1. gordonkaversenye viszonylag kései, 1959-ben írt mű, ám, különösen első tételében, magán viseli az ifjú zeneszerző szinte névjegyszerű intonációját: a túl vidám, erősen groteszkbe hajló induló őse nyilvánvalóan az 1934-ben keletkezett opera,
A mcenszki járás Lady Macbethje rendőrségi jelenete. Sokan már pusztán emiatt is az úgynevezett rendszerkritikus alkotások közé sorolták, nem is szólva a második tétel szerfölött komor, olykor egyenesen vigasztalan gyászáról, mely - állítólag - mintegy Sztálin áldozatait volt hivatva elsiratni. Noha egy tisztán instrumentális alkotás aligha értelmezhető elbeszélő
irodalomként, Slatkin és a japán-német szólista, Danjulo Ishizaka, nyilvánvalóan annak fogták fel. A biztos kezű csellista meglehetősen szigorúra, pattogós ritmusúra vette az első tételt, a groteszk hang dominált, olykor görcsösen, túlzottan retorikusan. De mindez eltörpült a lassú tétel gyásza mellett; Ishikaza előadásában a három Karamazov testvér mintegy egyszerre üvöltötte világgá bűnvallomását. Némi mértéktartás elkelt volna. Ishizaka fellépésének legemlékezetesebb pillanatait a kadencia jelentette; a hosszú, kíséret nélküli cselló-monológ, meggyőzött - nem Sosztakovics érzelmeinek, hanem az előadó zenei hitének őszinteségéről. A ráadásnak adott Bach Sarabande-ban (a IV. szvitből) mai nyelven szólva eléggé sokat bénázott: erőltette a táncos karaktert, de az inkább egy kócsagként lejteni akaró kiselefánt kudarcos kísérleteként hatott.
Szünet után a Brahms 1. szimfónia hozhatta volna elvileg a megváltást. Nem így történt. Slatkin egyértelműen jó, sőt okos muzsikus, remek kezű dirigens, akinek komoly elgondolásai vannak erről a népszerűsége ellenére korántsem problémamentes műről. A karmester mintegy Mahler felől közelített hozzá, előtárta (legkivált a második és a harmadik tételben) a Beethoven utáni korszak alkotói kínjait, az elvarratlan szálakat, a mozaikszerűséget, a küszködést az anyaggal. De aztán voltaképpen úgy is hagyta a darabot, előadása - összes érdekessége ellenére - egy hebehurgya sebész munkájának tűnt, aki bennfelejtette páciensében az ollót. Talán nem elég erős személyiség ez az egyébként roppantul rokonszenves amerikai. Szinte tulajdonságok nélküli ember, de abból a fajtából, mely tudatában is van ennek. Persze ezzel a meglehetősen lélektelen zenekarral (kivételt képezett a remek rézfúvóskar, egészen briliáns kürtszólókkal) nem remélhetett csodákat. Az egész koncert nem haladta meg a középszerűséget, igaz, annak valahol az ormán táncolt. De meglehet, egyszerűen csak el vagyunk már kényeztetve: az elmúlt években a világ legjobb együttesei léptek Budapesten a pódiumra, hozzájuk képest a Royal Philharmonic Orchestra legfeljebb a második vonal teteje.