Ezek a jelzők feltehetőleg meg is állják a helyüket, és nyilvánvaló, ha csak ezekkel lehetne jellemezni a könyvet, az problematikus volna ? de egyáltalán nem erről van szó. A kötet beszélője nagyon is természetes, mintha hagyná, hogy átszivárogjanak rajta a dolgok; tárgyak, emberek, illatok, a különféle kultúrák hatásai, és meglehetősen őszintén vall mindarról, ami ezek eredményeképpen megképződik benne.
Mestyán Ádám nagyon is ismerős dolgokról beszél, s mintha ez a beszédmód igencsak végletes lenne; könnyen elhiszem, hogy sokakban, akik a kezükbe vették eddig Az együttérzés tökéletes hiányát, kialakult valami olyan idegenségérzet, ami inkább eltávolít a szövegektől és nem elsősorban alátámasztja az olvasási és befogadási szándékot. Én magam is beleestem ebbe a csapdába; a nézőpont-váltások, a központozás sokszori hiánya, a bizonyos fokú minimalizmus, dísztelenség, ami jellemzi a szövegeket, mintha megálljt parancsolna és arra késztetne, hogy szép lassan nézzünk körbe, hogy a részletek tisztán kivehetőek legyenek ? mivelhogy részletekből van bőven. Ezekre épül a könyv, apróságokra, apró kis különbségekre, melyeket nem is feltétlenül az én-te alapvető mássága, és ennek artikulálása mutat meg nekünk. Ennék sokkal izgalmasabb dolgok is felfedezhetők a versekben; itt legtöbbször arról van szó, hogy a beszélő, még ha ?másról? is beszél, az egyes szám második személyben írott szövegekben is valami olyan hiányra reflektál, ami egyértelműen benne uralkodik. Hiába beszél másról, hiába beszél a családról, egy kapcsolatról, vagy akár egy tárgyról ? magáról beszél. ?Addig figyeltem, míg hátba nem rúgtál. / Mivel öregszel, könnyebben viseled. / Menj és keress pénzt. Használd, amit tanultál. / Menedzseld magad, tárd fel a viszered. // A csalódást, mint más a mobilját. / Pedig tudod, hogyan légy márkahű, / megtanultad kontrollálni magad, / processzorod nagy teljesítményű. // Semmi közöm hozzád. Felnőtt férfi vagy. / Hullik a hajad és ügyelsz a pocakra. / Valami persze soha nem stimmel: / a méret az arckrém, vagy a mosoly.? (A közöny mérlege) Az időnek, főleg, hogyha az emlékezésre és annak különféle módjaira gondolunk, meglehetősen jelentős a szerepe a könyvben. Az első ciklusban (Fegyelem), A folyamatos változás elviselhetetlenségéről, a tárgyak, az egyént körülvevő világ változásának feldolgozhatatlanságáról olvasunk. Az egyedüllétnek és gondolkodásnak a hátrányai ezek, mégpedig, hogy a legegyszerűbb-legkézzelfoghatóbb dolgok is megfoghatatlanná és valójában értelmezhetetlenné válnak. Nehéz mit kezdeni az egyébként frissítő reggeli zuhannyal, a napsütéssel, egy tárggyal, az úgymond természetes dolgokkal, ha az ember épp másra vágyik (vagy legalábbis az tolul fel benne lépten-nyomon), és az a más is, amit egyébként ismer; inkább méregként szívódott fel valamikor a szervezetben, illetve a tudatban, és az ahhoz való visszamenekülés ? vagyis ennek megkísérlése ? is csak erősíti az idegenség-érzetet; ?A pesti tél mérgei kicsi adagokban / ürülnek ki a szervezetemből. / Az egyensúlyra vigyázni kell. / Földes lett a háta, aztán megfordult, / drága, hazudj csak magadnak tovább. / Hangos női cipőkopogás: ez a / tavasz, ez az újabb átmeneti hazád. / A Bois de Vincennes bokrai / fátyolozott futóknak rügyeznek, / száll a múlt kenderszaga. / Minek gondozzam a testemet? / Minek trenírozzam az emlékezetet? / Mindig az észrevétlenség ül diadalt, / mindig az győz, aki nem felel.?(Méreg) Azért is idézem így, egyben a szövegeket, mert egyrészt ? úgy érzem ? így működnek csak igazán, meglehetősen szerves egységet alkotnak, másrészt; nehéz az elhallgatás, és nehéz a fegyelem, amit azonban Mestyán Ádám könyvének beszélője meglehetősen komolyan vesz, és gyakorol. Nincs önsajnáltatás, nincs mellébeszélés, a legelőször szembetűnő erénye a szövegeknek, hogy kifejezetten szikárak.
Szót ejtettünk az emlékezetről Mestyán kötetével kapcsolatban, és, érzéseim szerint, mintha nem valamiféle állandóságról, folytonosan jelen lévő dolgokról lenne szó, amelyektől esetleg próbálna megszabadulni ? nem panaszkodik, inkább rögzít, tudatosít. Itt inkább a töredezettségnek, az emlékezet furcsa ?játékainak? lehetünk szemtanúi, vagyishogy mindaz, ami biztosnak tűnhet, még az sem az valójában. Ezért is beszél talán egy egész cikluson át a testről, és próbál ? ha már egyéb utakon nem feltétlenül sikerült ? egyfajta materiális úton közelíteni, és a test egy ?pillanatra? kitüntetett pozícióba kerül: ?Szánalmas egy családegyesítés. // Még odavont magához és azt súgta: / ?Vigyázzatok erre a nőre, szüksége van rátok? / A pénz körül forog persze most is / a családi érzés, érdekeink úgy kívánják: / minél hamarabb haljon meg. / Könnyebb az mindenkinek. ?Könnyebb?, / mondja ő is. A pelenkás öregember. // Napi telefonok és az elhelyezés: hogy kinél legyen majd, végleges-e / már a romlás, végül is, ápolás kérdése. / Idegen szavak a rokoni ajkakról: / hospitalizálás, dehidratáció, kokkusz. / Így találunk vissza egymáshoz, / keresztül egy haldokló testen.? (Keresztül a testén) Úgy vélem, hogy nemcsak hogy az egyik legerősebb szövege ez a könyvnek, hanem minden szempontból kitüntetett szerephez jut; benne van mindaz, amiről egyébként is beszél; a viszonyok megmagyarázhatatlan egyszerűsége, a kulturális beágyazódások, szokások, félelmek, mindaz az idegenség, ami miatt a beszélő eltávolodik, hogy onnan tekinthessen vissza mindarra, ami ? akárhogy is ? mégiscsak fontos a számára. A fülszövegben ez áll, meglehetősen pontosan: ?(...) Illúziótlan és önmagával is kíméletlen. Második verseskötete ennek az illúziók nélküli számvetésnek a könyve. Szabad és tiszta beszéd.?
