A Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam című kiállításának közel háromszáz fotója egy képzeletbeli életutat vázol fel. A fotókon keresztül átsejlik a történelem, megismerjük, miként változott a magyar társadalom az elmúlt száz évben, hogyan hatottak – és hatnak most is – a múlt traumái, és hogy melyek azok a normák és szokások, amelyek máig nem hullottak ki az idő rostáján.
A legjobb ebben a kiállításban, hogy a kiállított fotók nemcsak egy archívum részeként értelmezhetők, hanem önmagukban is érvényessé váltak: így, bekeretezve, a múzeum falán lógva ezek az amatőr fotók a műalkotás rangjára emelkedtek. Ami azért is érdekes, mert a legtöbb fénykép története egyáltalán nem ismert, nem tudjuk, hogy kiket ábrázol, sokszor még a megörökített helyszín is kérdéses.
A legtöbb munkának nincs nevesített alkotója, nincs címe, mint a "rendes" műtárgyaknak, sokszor csak egy évszám és egy sorszám tartozik hozzájuk. És ettől függetlenül a kiállítótérben mégis műalkotássá nemesedtek, amihez természetesen a múzeumi tér "szentsége" is hozzájárul, de nem csak az.
E képek a Walter Benjamin-i értelemben vett aurával rendelkeznek: itt és most vannak jelen. Egy részüket ugyanis még sohasem hívták elő, másrészt ezek a képek még sohasem kapcsolódtak ilyenformán egymáshoz. A kiállítótérben ez a közel háromszáz fotó egy képzeletbeli életutat vázol fel, úgy működik, mint egy családi fotóalbum. De nem egy adott család fotóalbuma ez, hanem közös nagy családunké, hiszen az egyéni sorsok közös történelmünkké állnak össze.
A Fortepan archívum kétszáz kedvence négy nagy tematikai egységben látható, négy életkor jelenik meg rajtuk: a gyermek-, az ifjú-, a felnőtt- és az időskor. És mialatt beavatnak az emberi élet egyes szakaszaiba, megismerjük azt is, hogy az elmúlt száz évben mely szokások nem változtak, melyek azok, amelyek a történelem traumái ellenére is átörökíthetőek maradtak, melyek azok, amelyek közösek, amelyek közösséggé tesznek minket. Fény derül arra is, hogy mi az, ami változott, és mi az, amit a történelmi cezúrák eltöröltek.
A képeken tükröződik a társadalom sokszínűsége. Látjuk a város és a falu lakóit, megismerjük az arisztokratákat és a szegényeket, a zsidókat és a keresztényeket, a háborúban harcolókat és az itthon maradottakat, a punk bandákat és a szolid barátnőket, a társadalom megbecsült tagjait és a periférián élő kitaszítottakat.
A fotók egyszerre mesélnek egyéni sorsokról és egyszerre működnek a kollektív emlékezet darabjainként. A kiállított fotók a 20. század eseményeit privát szemüvegen keresztül láttatják, éppen ebből ered különlegességük. E privát célra készült fotókat eredetileg nem a nyilvánosságnak szánták, így valójában ez a fajta kitárulkozásuk voyeurré is tesz minket: beleshetünk egy idegen személy családi életébe, megpróbálhatjuk felfedezni a titkaikat, az ő életükből asszociálhatunk a sajátunkra.
Tizenhat hattértörténetet is megismerünk a kiállításon, bizonyos fotóanyagok esetében ugyanis pontosan tudható, hogy ki az alkotó, vagy hogy honnan származik az adott anyag. Így például megtudjuk, hogy 2015-ben egy elektromos zárlatot követő tűzben veszett el az Uvaterv százezer darabos, ritka képgyűjtemény nagy része, csak a harmadát sikerült megmentenie és digitalizálnia a Fortepan önkénteseinek. De láthatunk néhányat Jávor István szociofotóiból is, amelyek a Ceausescu-diktatúra borzalmairól mesélnek.
Szalay Zoltán ingázókról készített sorozatát betiltották a 60-as években, Lőw Márton a fél világot megkerülve fotózta a hadifoglyok életét, Erdőssy Béla családja vidéken töltött idilli napjait örökítette meg.
Itt szerepelnek Schoch Frigyes sztereofotói, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó pillanatait örökítik meg, a BRFK helyszínelő fényképei pedig nyers és naturalista módon mesélnek a mélyszegénységről és a periférián élőkről.
Külön installáció szól a magyarországi holokauszt képeinek hiányáról. Ez az időszak a fotótörténet egyik fehér foltja, hiszen csupán huszonnégy olyan képet ismerünk, amelyek közvetlen kapcsolatba hozhatók a deportálásokkal. A budapesti gettó életéről pedig egyetlen fotó sem maradt fenn. Vajon nem is készültek, vagy az enyészetté lettek...?
A kiállítás utolsó folyosóján a szétbombázott Budapestet ismerhetjük meg. Izgalmas, ahogyan a korabeli és a mai fotók egymás mellé kerültek, mert így még szembetűnőbb, hogy micsoda pusztítást végeztek a főváros ostroma során: a Várnegyed valóban romhalmazzá változott.
Jó ötlet, hogy a kiállításban a Fortepan saját magára is rákérdez. Szó esik a név eredetéről, a fotók bekerülésének lehetséges módjairól, két videóinterjún hallhatjuk az alapítók és az adományozók gondolatait.
Az utolsó teremben megtudhatjuk, hogy a Fortepan szerkesztett archívum, tehát nem jelenik meg benne automatikusan minden beérkezett fotó, közülük az ott dolgozók válogatnak bizonyos szűrők alapján. Ebben a térben mi is az archívum szerkesztőivé válhatunk: egy asztalon szerepelnek az Új Nemzedék saját és beküldött fotói, amelyek közül kiválaszthatjuk a kedvencünket, és szavazhatunk rá.
Itt szerepelnek még az olvasói levelek is, amelyek arról szólnak, hogy egy-egy személy a Fortepanon kutatva ismert rá egy rokonára vagy ismerősére.
A kiállítás augusztus 25-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában.
