Egyedülvaló ez a hagyomány, és jóval régebbi, mint a nemzetek közötti rokonságot csak nyelvi vagy származási alapon elképzelni tudó szemlélet. Szorosabb összetartozás fejeződik ki benne, a közös történelmi sors által kialakított tulajdonságok, magatartásformák hasonlóságára utal. Az európai művelődés történetében példa nélküli, kivételes eset. Közös kulturális kód van mögötte. Kód ? sajátos jeleknek a készletével. Ennek a jelrendszernek néhány meghatározó eleméről szólunk alább.
Bevezetés
Nem volt persze mindig felhőtlen a magyar?lengyel-viszony. Számos olyan történelmi eseményt lehetne említeni, amelyek idején ellentétek, feszültségek határozták meg a két ország kapcsolatait. Ám a barátság jegyében eltekintünk tőlük, soroljuk viszont a közös múlt hőseit, nagyszerű pillanatait. Föltételezvén a múlt, s benne a magyar?lengyel-kapcsolatok egyenesvonalú folyamatát, úgy képzelvén, hogy történések olyan, egymáshoz fűződő láncolatáról van szó, melyben a szereplők, Magyarország és Lengyelország (vagy ha úgy tetszik, a magyar és a lengyel) ugyanazok lettek volna századokon át, függetlenül a különböző korok, társadalmi és politikai helyzet meghatározottságaitól. Mindenesetre az ünnepi megemlékezésekből ki szokott maradni a Mátyás király országára támadó Jagelló Kázmér lengyel trónkövetelő vagy II. Rákóczi György csúfos véggel járt lengyelországi kalandja. Ilyen alkalmakkor azt sem szokták részletesen taglalni, hogy külpolitikai körülményeit, lehetőségeit tekintve 1920 után Lengyelország és Magyarország különböző érdekkörbe tartozott. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a lengyelek szellemi örökségében a szláv összetartozásnak is vannak hagyományai, nálunk meg általában semlegesebb-pozitívabb a németek képe történelmi emlékezetünkben, mint a lengyelekében.
A pápai kérés
A jószomszédság és a barátság hagyománya mögött az évszázadok által formált kulturális kód elemeit fedezhetjük föl. Ezt a kódot időről-időre újrafogalmazták, új elemekkel egészítették ki, sorsfordító történelmi események tettek rá újabb pecséteket. És az sem volt közömbös, hogy ezt az örökséget nemegyszer olyan művészeti alkotások elevenítették meg, amelyek beletartoznak a nemzeti kultúra kánonjába. Így ezzel az örökséggel mind a két országban rendre megismerkedhettek új nemzedékek. Jó három évtizede Andrzej Sieroszewski és Maciej Koźmiński fogalmazta meg közös elemzésükben kölcsönös sztereotípiáinkról, hogy olyannak festettük meg magunknak a másikat, mint amilyen ideális képet szerettünk volna magunkról látni. Ezt a kettős nemzetportrét, az egymásra emlékeztető arcokat, a magyar és lengyel önkép rokon vonásait a történelmi hagyományok hasonló vonásai szentesítették. Többek között fontos szerepük volt a modern nemzet megteremtésének folyamatában is. Így született meg az említett közös kód.
Csupán néhány elemét tudjuk itt szemügyre venni. A származási mítoszokkal érdemes kezdeni. Szkítákkal (hun?magyar rokonsággal) és szarmatákkal. A középkori krónikákban találjuk meg az ősökre, az eredetre való hivatkozást. Nem teljesen véletlen, hogy a nyugati és latin világ keleti szélén található országok elitjei szívesen kaptak olyan származásmintákon, amelyek a dicső ókori atyafiságra és ázsiai kapcsolatokra utaltak. Az Occidens világába később megérkezett keleti jövevényeknek illett e tekintetben is fölzárkózniuk. A mi végvidékeinken bizonyos fokig magától értetődő volt ilyen eredetmítoszok föltalálása és hangsúlyozása.
Érdekes földrajzi mozzanat, hogy az ókornak a két lovas nomád népe (pontosabban törzsszövetsége), a szkíták és a szarmaták egymással szomszédos területen éltek.
A közös kód több szempontból is fontos eleme a korona. Ismeretes, hogy Szent Istvánt a hagyomány szerint 1000 karácsonyán, Vitéz Boleszlávot pedig 1025-ben koronázták királlyá. A magyar Szent Koronának egyik legendája kapcsolatainkkal, a magyar-lengyel barátság első írásos említésével is összefügg. Lengyel nyelven öt évvel ezelőtt jelentette meg az ún. Magyar?Lengyel Krónikát Ryszard Grzesik. Ez a XIII. század végéről származó krónika-kompiláció az egyetlen forrás, amely nemcsak az eredetileg lengyeleknek szánt korona Magyarországra küldését beszéli el, hanem hozzátesz ehhez egy rövid magyarázatot is. Mint a legendákból tudjuk, a pápa azért adta mégis a magyaroknak a koronát, mert egy látomásban kapott isteni üzenetnek kívánt eleget tenni. Döntése után magához hívta a két küldöttséget, s lelkükre kötötte ? és erről csak ebben a krónikában olvashatunk ?, hogy ennek okáért soha ne legyen viszály a lengyelek és a magyarok között, legyenek jó szomszédok, éljenek egymással mindig atyafiságos jó viszonyban. A korona egyébként a magyar és a lengyel hagyományban nem csak a királyi hatalom legfontosabb szimbóluma, az államhatalom megtestesülése volt, hanem az állami terület egységének a jelképe is. A magyar közjogi fölfogás szerint az ország lakosai (a király és a nemesség is) a Szent Korona alattvalói. A lengyeleknél pedig a Korona Lengyelország metaforája lett, ha a Litván Nagyfejedelemséghez fűződő társországi kapcsolata került szóba.
A humanizmus idején született meg Lengyelország és Magyarország sajátos geopolitikai helyzetét, ugyanakkor bizonyos értelemben jellegzetes küldetéstudatát is kifejező "'antemurale christianitatis" toposz, miszerint ezek az országok alkotják a keresztyénség védőbástyáját. Rajtunk kívül még a horvátok történelmi emlékezetének meghatározó eleme. Nyilvánvaló, hogy a közös sors tudatát elsősorban a Nyugat határvidékén való lét, a sajátságos geopolitikai konstelláció határozta meg. Végvidéki helyzet volt ez politikai és civilizációs tekintetben is, a "latin' Európa keleti régióját jelentettük. Nem szabad arról megfeledkezni, hogy a latin nyelv milyen jelentős közvetítőnek számított, s természetesen hordozója volt a közös kódnak is.
Európa védelme
Mind a két királyság számos alkalommal volt kitéve keletről jövő, "barbár" (tatár, török, moszkvai) támadásoknak, s nemegyszer eredményesen bizonyította, hogy képes ellátni a keresztyénség és Európa védelmének a föladatát. Ez a tudat a későbbi századokban is tovább élt, amikor Magyarország és Lengyelország képviselte kontinensünk közepén ? nem egyszer élet-halál harcot víva a függetlenségért ? az európai civilizáció és fejlődés értékeit. A XIX. és a XX. századból csupán 1830/1831 és 1848, illetve 1920 (a lengyel?bolsevik-háború) és1956 emlékét említjük.
A közös kódnak kétségkívül a nemesi kultúra hagyománya az egyik legfontosabb eleme. Az a nemesi demokrácia és egyenlőség, a Werbőczi fogalmazta "una et eadem libertas", mely modern átértelmezésében a polgári egyenlőség felé mutathatott utat. Részben a XVI. századi refeudalizáció (második jobbágyság) következtében a lengyel és a magyar rendi világ közös sajátossága volt, hogy a nemesség jóval nagyobb részt képezett a társadalomban, mint Nyugat-Európában. A lengyel és magyar nemességnek hasonló volt a belső tagozódása is, jelentős volt a kis- és középnemesség aránya, és nem elhanyagolható százalékban olyan kurtanemesekből állott, akik birtokkal nem is rendelkeztek, csupán nemesi címmel. A birtokos nemesség mentalitása a vidéki, falusi életformában gyökerezett, melynek legsajátosabb kifejezője az udvarház volt. Ha úgy tetszik, egyfajta mikrokozmosz, a haza kicsiben, elegendő önmagának, és immunitásával egyben jelképe a függetlenségnek is. Fontos helyszíne, térbeli és spirituális központja számos lengyel és magyar irodalmi műnek. Nem véletlen, hogy a XIX. századi magyar és lengyel irodalom teremtett világa, nyelve, gondolkodásmódja vidéki közegből való, Mickiewicz Pan Tadeusza épp úgy, mint Arany János elbeszélő költeményei például. Ez a látószög határozta meg a lehetséges modernizáció szemléleti kereteit, így próbáltak válaszolni a polgárosodás és a modern nemzet megvalósításának kérdéseire. Mind a két folyamatban, korántsem ellentmondások nélkül, meghatározó volt mind a magyaroknál, mind a lengyeleknél a kis- és középnemesség szerepe. A nemesi szabadság kiterjesztése az egész nemzetre azt is jelentette, hogy az identitás megfogalmazásában a szabadság értéke központi helyre került. A XIX. század európai szabadságharcaiban részt vevő lengyel légióknak az volt a jelmondatuk: "A mi szabadságunkért és a tiétekért!" 1849 januárjában írta Petőfi:
"Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked."
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked."
1956, 1989
A szabadságharcos fogalma természetesen a lengyel és a magyar történelmi panteon fontos kategóriája, és azt is tudjuk, hogy Kościuszkónak és Kossuthnak mekkora kultusza volt hazáján kívül. Itt említhetjük továbbá a 'nemzet költőjének' emblematikus figuráját, aki nemcsak az irodalom kiemelkedő alakja, hanem a nemzet prófétája is, akinek emlékezete a közösség tudatában mitológiai magasságokba emelkedik, mint a költőként egymástól sok tekintetben különböző Mickiewiczé és Petőfié.
A nemzeti mártíromság a közösségi emlékezetnek szintén jellemző mozzanata mind a két nemzet kultúrájában. Ezt a mítoszt egyébként rendre megtaláljuk Közép-Európa más népeinél is, a szerbek Koszovó-mítoszától a csehek Fehérhegy nemzeti tragédiává magasztosított vesztes csatájáig. A nemzeti tragédiáknak, elvesztett sorsdöntő ütközeteknek az értelmezése nemegyszer transzcendens dimenzióban történik. Az Ősök című Mickiewicz-drámában találkozunk először a Lengyelország a népek Krisztusa toposszal. A nemzeti kiválasztottság (mi vagyunk a választott nép) gondolata a romantika korának és a modern nacionalizmus első szakaszának némiképp törvényszerű velejárója volt. Így az áldozatvállalás, az elbukás szenvedéstörténetként való értelmezése szinte fölkínálja a krisztusi sorspárhuzamot, magától értetődően a nemzeti föltámadás, újjászületés reménységére utalván. Nem értelmezhetjük-e ebben az összefüggésben biztató üzenetnek a Hymnus első és utolsó strófájának ? "Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt" ? befejezését? Véletlen-e, hogy Márai Sándor 1956-os versében a mickiewiczi toposzt Magyarországra alkalmazza? Mindenesetre a magyarok és a lengyelek szintén hajlamosak új- vagy legújabb kori történelmüket nemzeti tragédiák soraként értelmezni, ez ismét eleme a közös kódnak, ha a magyarázatoknak különbözőek is az érveik. A magára hagyatottság érzése, a "nagyvilág" süketsége tragédiáink, levert szabadságharcaink iránt megint hasonló mozzanat.
Vagy olyan történelmi alakoké, mint a magyar bujdosó és a lengyel tułacz (a jelentése kb. ugyanaz). A levert szabadságharcok menekülni kényszerült harcosai, a kurucok, a bari konföderáció (1668-1772) katonái és az ő utódjaik a XIX. és a XX. században. A "nagy" lengyel emigráció 1831 után, a magyar szabadságharc kibujdosottjai. Hontalanok, akik akik elvesztették hazájukat, s akiknek örökös reménytelenség a sorsuk az idegenben, tengeren innen és túl. De a távolban is szószólói és harcosai maradtak a szabadság ügyének, mint Tadeusz Kościuszko vagy Kossuth Lajos, és annyian mások.
Két történelmi évszámmal jelezhetjük, minden különösebb magyarázat nélkül, hogy kapcsolataink, politikai események kölcsönhatása ismét milyen erővel mutatkozott meg sorsunkban: 1956 és 1989. Több mint nyolcvan éve írta látnokinak is tekinthető sorait Krúdy Gyula: "Talán két más nemzete nincsen a világnak, amelyeknek hagyományaiban, mesemondásában annyi gondolat élt volna a szabadságról, erről a csodálatos csillagról, amelyet a Kárpátok felett láttak tündökölni mindig azok, akik a nagy hegyektől északra vagy délre laktak."
A lengyel?magyar barátság témakörét 2011. nyári számunkban dolgoztuk fel. A Közös kód ? Egy testvér a magyar és a lengyel című írás Kiss Gy. Csaba műve.
