Mindkét könyved az iskolai agresszióval foglalkozik, mely sajnos nagyon is létező probléma napjainkban. Komoly és fontos téma, éppen ezért gondolom úgy: bátor voltál, hogy az első könyved szereplőit a való életből vetted. A sajátodból, egészen pontosan. Mit szóltak hozzá az érintettek? Feltéve, hogy magukra ismertek.
A könyvben szereplő osztályközösség abból a szempontból kitalált, hogy a valóságban különböző osztályokba jártak a gyerekek, sőt sokan már el is ballagtak, mire megjelent Az osztály vesztese. Emellett olyan élményeket is beleszőttem a történetbe, amelyek velem estek meg gyerekkoromban. Az viszont tény, hogy a történet minden eleme valóságos élményen, tapasztalaton nyugszik. Bár megváltoztattam a neveket és a közeget is, kicsit aggódtam amiatt, hogy megbánthatok másokat azzal, ha egyes helyzetekben magukra ismernek. Egyébként a tanítványaim közül sokan találkoztak a könyvvel. Egyikük meg is írta nekem Facebookon, hogy felismert egy jelenetet, de egyáltalán nem volt negatív a véleménye. Inkább plusz izgalmat jelentett a számára úgy olvasni a könyvet, hogy bármikor felfedezhet valamit, aminek ő is a részese volt.
Említetted, hogy olyan rossz élményeket is beleírtál a könyvbe, amelyeket te éltél át. Például?
Az egyik, amikor testnevelésórán arra várnak a gyerekek, hogy beválasszák őket egy-egy csapatba. Én nagyon rossz voltam labdajátékokból, így mindig az utolsók között vagy legutolsónak keltem el ebben a ?vásárban?. Meglepő volt látni, hogy még ennyi év után is ez a gyakorlat. Szeretek ugyanis úgy visszaemlékezni erre az általános iskolás élményre, hogy ma már más az oktatás, és a pedagógusok nem hozzák olyan versenyhelyzetbe a gyerekeket, amelyből csak negatívan lehet kikerülni. Sajnos nem így van. Ezért is éreztem, hogy ezt bele kell írnom a könyvbe, mert szerintem az, aki nem volt hasonló helyzetben, felnőttként nem gondol arra, mennyire rossz lehet egy gyereknek megélni egy ilyen apróságot is. Hiszen a külső szemlélőnek az a három perc, amíg kiválasztják a csoportokat, apróság, ám azoknak, akikkel megesik, rossz élményeket okozhat. Például érezheti azt a mellőzött gyerek, hogy nem kell a csapatnak, hogy kisebb, bénább, mint a többiek ? és ez nem csak testnevelésórán történhet meg.
A másik, amely szintén szokás ma is, hogy iskolakezdéskor a gyerekeknek le kell írniuk vagy rajzolniuk a nyári élményeiket. Persze, vannak, akiknek ez nem jelent gondot, de vannak olyanok is, akik nem voltak nyaralni a tengerparton ? ezért ők vagy kénytelenek hazudni, kitalálni valamit, vagy szégyenkezni olyasmi miatt, ami miatt nem kellene. A könyvbe ezért írtam bele példaként a lakásrajzolást.
Az osztály vesztesében van még egy ehhez hasonló példa: az, amikor az egyik tanár várat és körülötte mocsarat ábrázoló rajzot tesz az osztályterem falára ? a cél pedig, hogy a gyerekek belépjenek a várba. Természetesen akkor jutnak előbbre, ha jól teljesítenek az órákon. A könyvedben az egyik kisgyerek hónapokon keresztül áll a mocsárban.
Ez is valódi példa, igaz, nem velem történt és nem is a környezetemben. Az egyetemen mesélte egy oktató, hogy találkozott olyan osztállyal, ahol azt gondolta a pedagógus: nagyon kreatív lesz, ha ilyen rajzot készít. Abba viszont nem gondolt bele, mennyire rosszul fogja érezni magát az a kisgyerek, aki csak a mocsárban áll, és nem tud haladni. Ahogy abba sem, mennyire fáj majd annak az anyukának, aki bemegy a szülőire és azt látja, hogy míg egyes gyerekek a várból integetnek, az ő kisfia vagy kislánya még mindig a mocsárban áll. Ez sok embernek megalázó.
Számomra érthetetlen, amit mondasz, mert azt gondolom, nem kell pedagógusnak lenni ahhoz, hogy valaki tudja: ez fájhat másoknak. Legalább az egyetemen lehetne rá célozni, nem?
A pedagógusoknak nem lehet megtanítani, hogyan legyenek jelen a gyerekek között ? ez belülről fakad. Azt nyilván mondják, hogy ezt vagy azt a hibát ne kövessük el, de amikor bekerülsz egy osztályba, borulhat minden. Lehet, hogy neki azt tanították, legyen kreatív, motiválja a gyerekeket, és meg sem fordult a fejében, hogy ezzel rosszat tesz. Nehéz ezt megítélni. Sokszor pedagógusként sem vesszük észre, hogy olyasmit mondunk vagy teszünk, amivel akaratlanul fájdalmat okozunk a gyerekeknek.
Te tettél olyasmit, amit utólag megbántál, vagy megváltoztatnál valamit, ha tehetnéd?
Semmi olyan nem volt, amit másképp csinálnék, de voltak olyan mondatok, amelyek kicsúsztak egy-egy helyzetben a számon, és most újrafogalmaznám őket, vagy már akkor megtettem. Előfordult olyan is, hogy mondtam a gyerekeknek: felejtsék el a korábbi kifakadásomat, és azonnal bocsánatot kértem. Ha az ember ideges és sok a gondja, kiszalad olyasmi a száján, aminek nem kellene, de ezt rögtön helyre kell hozni.
Kicsit visszakanyarodom még a rossz emlékedhez: mindennek ellenére egészséges, boldog felnőtt lett belőled ? ezt nyugodtan mondhatom, hiszen jól ismerjük egymást. Mit gondolsz: mi lehet az oka annak, hogy másban egy egész életre megmarad a negatív élmény?
Szerintem mindenkiben megmaradnak az emlékek, látod, bennem is. Az, akivel csak ?apróságok? történtek, nagy valószínűséggel könnyen túlteszi magát ezen, ugyanúgy kedves, sikeres ember lesz, megvalósítja az álmait. Ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy nincs-e olyan helyzet, amelyben előjön belőle a rossz emlék. Az is számít, hogy szeretettel gondolunk-e vissza az általános iskolára vagy szorongva. Nekem például az 5. és a 6. osztályos éveimhez rossz élmények fűződnek, holott sok jó dolog történt velem akkor, de sajnos a pár rossz élmény kiszorítja a jókat, mert érzékeny típus vagyok. Lehet, hogy a gyerekkori bántásoknak nem lesz maradandó nyoma felnőttkorban, ?csak? annyi, hogy nehezebben nyílik meg az illető, vagy nem biztos önmagában vagy abban, hogy szeretik-e őt a közösségben.
E két regény előzményeként tekinthetünk a blogodra, amelyet körülbelül egy évvel azt követően kezdtél el írni, hogy eljöttél az iskolából.
Itt nem csak az iskolai agresszióról szerettem volna mesélni, sőt inkább arról, milyen volt nekem mint kezdő pedagógusnak megtalálnom a helyem, és milyen volt a gyerekek között lenni. Ez egy gyerek számára egyáltalán nem érdekes, viszont amikor előkerült az iskolai agresszió, a bántalmazás, akkor elkezdtem gondolkozni azon, mennyire jó volna, ha ezt a gyerekek is elolvasnák, talán tanulnának belőle, vagy látnák, mit jelent, amikor bántják egymást. Ehhez először nyelvet és műfajt kellett találnom, ami érdekes lehet a gyerekeknek is, és akkor jelentkeztem egy ilyen történettel a Pagony Kiadó Aranyvackor-pályázatára.
Ahol harmadik helyezett lettél az illusztrátoroddal, és felfigyeltek rád.
Igen. Leültünk a szerkesztőkkel, Győri Hannával és Kovács Eszterrel egyeztetni, és akkor beszéltük meg, hogy ebből születhetne egy egész könyv. Megosztottam velük az ötleteimet, ők is elmondták, hogy mire figyeljek, hogy a gyerekeknek is izgalmas legyen, és így készült el az első könyv, Az osztály vesztese.
Majd hamar jött is a második, az El fogsz tűnni című. Az első az iskola falai között, míg a második egy osztálykiránduláson játszódik. Miért váltottál helyszínt?
Az első könyvem írásakor nem gondoltam, hogy lesz második, amely hasonló témával foglalkozik majd. Ám amikor ott álltunk, hogy megjelenik, és felkerestek interjúk kapcsán újságírók, vagy szülőkkel beszélgettem, akkor kezdett körvonalazódni számomra, hogy mi az, ami kimaradt az első könyvből. Például a szemlélő gyerekek és a szülők szemszöge. Az osztály vesztesében kifejezetten a bántalmazóra és a bántalmazottra koncentráltam. Arra összpontosítottam, hogy mi idézi elő azt a helyzetet, amelyben a gyerekek bántják egymást, és hogy mi történik, mit élnek meg ilyenkor. Ám arról is szerettem volna írni, hogyan lehet változtatni ezen. Ebből az ötletből épült fel a második könyv, ezeket a célokat és kihívásokat próbáltam belegyúrni egy regénybe. Azért lett a helyszín is más, mert abból indultam ki, hogy sajnos egy olyan osztály esetében, amilyen az első könyvben látszik, ahol leosztottak a szerepek, megvan, ki kicsoda, nagyon éles váltásra van szükség a szerepek átrendeződéséhez. Az új környezetben muszáj újradefiniálniuk magukat és a közösséget, ezért gondoltam, hogy elviszem őket kirándulni.
Az pedig, hogy krimi-, thriller-, kalandregényszerű a történet, feltételezem, a gyerekek miatt van, hogy számukra is élvezetes olvasmány legyen.
Igazából nem csak ezért. Az első könyvnél sem a kiadó kérte, hogy legyen benne krimi szál. Csak annyit mondtak, hogy mivel kicsit novellaszerűek voltak a történetek, legyen egy fő szál, amely összeköti a fejezeteket, amely mindenkit érdekel és mozgat. Valamiért akkor is és most is egy krimi szálat találtam, talán azért, mert nagyon szeretem az ilyen történeteket. Ez valójában különös, mert azt viszont nem mondanám, hogy a kedvenc műfajom a krimi, mégis olyan, mintha csak krimiket szeretnék írni, mintha csak a rejtély foglalkoztatna. (nevet) Ez igaz is, mert a harmadik könyvemben szintén van krimi szál, pedig az kicsiknek szól majd, sőt a negyedik könyvtervemben is szerepel: mindegyikben vagy eltűnik valaki, vagy valamit ki kell nyomozni. Ez különösen izgat írás közben.
Kimondtad azt a kifejezést, amelyre már rá szerettem volna kérdezni. Vagyis, hogy az eltűnik, az eltűnés szó sokszor megjelenik a könyveidben. A másodikban persze, hiszen a címe is ez, de az elsőben is többször használod. Ez szándékos?
Nem mindig. (nevet) Az azonban biztos, hogy érdekel, vajon az emberek érezhetik-e, hogy eltűntek egy közösségben annak ellenére, hogy jelen vannak, csak nem foglalkoznak velük.
Érdekes egyébként, hogy a második könyvet írva a legelső mondat, melyet lejegyeztem, ez volt: El fogsz tűnni. Már körvonalazódtak a célok, amelyeket az előbb felsoroltam, a szereplők és a történetük is, sőt azt is tudtam, hogy kirándulásra viszem az osztályt. Sokszor nem az lesz az első mondat a végleges változatban, amelyiket először leírom, de itt az lett: El fogsz tűnni. Sőt: miután leírtam, éreztem, hogy ez lesz a könyv címe is.
Azt hiszem, mondhatom, hogy a második könyved végére a gyerekek komoly személyiségfejlődésen mennek keresztül, sokat változnak, az előnyükre. Miért volt fontos ez a számodra?
Mániám, hogy fejlődjenek a személyiségek. Az elsőben nehéz lett volna ezt kivitelezni, hiszen mindenkinek egy napjába pillanthatunk be. Ott inkább helyzetképeket szerettem volna ábrázolni, megmutatni, hogy mi van most, és hogy mi vezetett a történtekig, vagyis: mi volt a múlt. A másodikban arra fókuszáltam, mi van most és hogy hova juthatunk el, vagyis a jövőre. Itt a karakterek eljutnak A pontból valamelyik másik pontba, miközben megmutatom, hogy nincsenek jók és rosszak. Nem nagyon tudok beleírni a könyveimbe negatív karaktereket, ahogy kicsit is azzá válik valaki, rögtön elkezdek gondolkozni azon, mi a jó benne. Merthogy mindenkiben van valami jó. Rossz gyerek nincsen. Mindenképpen szeretném megmutatni, hogy színesek a karakterek, nincs olyan, hogy valaki csak gonosz, még az sem, aki mindenki mást terrorizál az osztályban. Annak is megvan az oka, és lehet rajta változtatni.
Ezt a való életet tekintve is így gondolod?
Igen, teljes mértékben. Ha csak a napközis közösségre gondolok: én nem találkoztam olyan gyerekkel, akire azt lehet mondani, hogy rossz szándékú lenne. Csak jó gyerekekkel találkoztam, olyanokkal, akik bizonyos helyzetekben nem tudtak mit kezdeni a problémájukkal, és rosszul reagáltak rájuk.
De legalább ők küzdöttek meg a gondjaikkal. A második könyvedben van példa a szülői beavatkozásra is.
A regényben van két áldozatunk, akiknek a szülei is megjelennek a történetben. Az egyik gyerek anyukája beleavatkozik az eseményekbe, a másiké viszont azt az utat választja, hogy a háttérben marad, mondván: oldja meg a gyerek egyedül a gondjait. Szerettem volna mindkét döntést bemutatni, azt, hogy azok a szülők, akik meséltek nekem, mit is éreznek és élnek meg olyankor, amikor bántják a gyereküket. Jó, ha a gyerekolvasók látják: attól még nem hárpia egy anyuka, hogy bemegy az iskolába segíteni a gyerekének. Tudniuk kell, hogy emögött milyen mély érzések húzódnak. Ítélkezni azonban semmiképpen nem akartam, nem szerettem volna megmondani, melyik a helyes döntés és melyik nem, mert ez gyerekfüggő. Remélem, a könyvben is látszik, hogy mindkét esetnek van végül jó és rossz oldala.
Milyen visszajelzéseket kaptál a gyerekektől és a szülőktől? Főleg az első könyved kapcsán, hiszen a második igen friss, júniusban jelent meg.
Eddig csak pozitív véleményeket kaptam, nyilván ez abból is adódik, hogy főként azok keresnek meg, akik el akarják mondani, mennyire tetszett nekik a könyv. Volt egy kislány, aki egy dolgozat részeként olvasónaplót készített belőle, melyből egy példányt nekem is elküldött. Nagyon jó élmény volt, hogy az ő nyelvén leírta, mi tetszett neki, milyennek tartja a regényt és miért ajánlja másoknak.
Voltak olyan szülői visszajelzések, amelyekből kiderült, hogy a gyerekük már eleve azért vette a kezébe a könyvet, mert úgy gondolta, róla is szólhatna, csak a cím alapján, hiszen ha az osztály vesztese a főszereplő, akkor az ő. Persze, negatív a cím, és negatív események szerepelnek a könyvben, de pont ez volt a cél. Nagyon sok gyerek érzi magát az osztály vesztesének. Ebben a könyvben viszont láthatja, hogy nincs egyedül, az iskolai bántalmazás olyan probléma, amely sokukat érinti.
Mely írók voltak rád nagy hatással?
Az írói példaképem Virginia Woolf. Nála éreztem először, hogy nagyon pontosan benne van a szereplői fejében ? legalábbis én így éltem meg ?, tudja, mit éreznek, mit gondolnak. Ezt én is meg szerettem volna valósítani a könyveimben. Kaptam egyébként olyan visszajelzést kritikustól, hogy milyen szép a regényben, ahogy asszociációk útján ugrunk egyik fejből a másikba, egyik szemszögről a másikra ? ami szintén Woolfnak köszönhető, mert ő is így írt. Mellette még Szabó Magda volt rám nagy hatással, pontosabban a Freskó című regénye. Ebben szerepel egy negatív múltbéli történés, melyet először a főhős szemszögéből ismerünk meg, azt pedig, aki tette vele a szörnyűséget, rögtön elítéljük, azt gondoljuk, az ?elkövető? gonosz szereplő. A műben minden egyes fejezetnél más az elbeszélő, így különböző nézőpontból látjuk a történteket, és kiderül, hogy egyik szereplő sem fekete-fehér. Amikor pedig a ?gonosz? szemszögéből olvassuk a történetet, elkezdjük őt sajnálni, sőt azt is megtudjuk, mi vitte rá tettére. Amikor középiskolásként először olvastam a regényt, óriási élmény volt számomra. Viszont nagyon fárasztó úgy írni, hogy mindenkivel azonosulsz, és mindenkinek belehelyezkedsz a szemszögébe, így egy darabig az El fogsz tűnni volt az utolsó könyvem, amelyben ennyi nézőpont van.
Adódik a kérdés: hogyan írsz?
Amikor ezeket a könyveket írtam, előfordult, hogy fél-egy óráig csak ültem, és próbáltam belehelyezkedni az aktuális szereplőm fejébe, érzéseibe, ami nem könnyű. Az pedig, hogy van tíz ilyen karakterem mindkét könyvben, nagyon megterhelő. Ezért döntöttem úgy, hogy a következő ifjúsági könyvben csak egy főszereplőm lesz. A gyerekeknél a legapróbb részletekig igyekeztem felépíteni a karaktert: mit szeret, mit nem, mi idegesíti, mi tetszik neki, milyen a családi háttere, kik a szülei, van-e testvére ? mindent, ami szerintem fontos, kitaláltam, és utána elgondoltam, hogy ez a kisgyerek mit érez egy bizonyos helyzetben, hogyan reagál a történésekre, mit gondol, mit mond. Ez nem mindig egyszerű. Volt olyan, hogy írtam gördülékenyen egy beszélgetést, ám hirtelen megakadtam, mert fogalmam sem volt, mit válaszoljon a szereplő ahhoz, hogy hiteles maradjon. Persze, tudom, hogy nem minden könyvnél elvárás a teljes hitelesség, de arra törekedtem ? amennyire csak lehet ?, hogy a gyerekek és a problémáik is valódiak legyenek. Engem nagyon idegesít, amikor egy krimiszerű történetben elérkezik egy váratlan fordulat, például feltűnik egy szellem, és mindenki rögtön tudja, hogyan kell reagálni. Ne mondja nekem senki, hogy ha a mi megszokott kis életünkben a semmiből előbukkanna egy szellem, azonnal helyesen cselekednénk, meg se ijednénk, nem fagynánk le, és már oldanánk is meg a problémát! Igenis megijednénk, szorongnánk, vagy legalább újdonság lenne számunkra, ahogy reagálunk? Én a részletekben is arra törekedtem, hogy hiteles legyek.
Nehéz, de szép utat választottál, amely korántsem olyan, mint amilyennek a filmek alapján hisszük.
Amikor nem ír az ember, azt gondolja, hogy az írás valamilyen romantikus időtöltés: meggyújtasz egy mécsest, felteszel valami könnyed zenét aláfestésnek, kint csicseregnek a madarak, te pedig írsz, írsz és néha felnézel az égre. Na, ebből a valóságban semmi sem igaz. Teljesen megszűnik a világ, amikor írok, semmi sem tud kizökkenteni. Ha fél órába telik, amíg belehelyezkedem abba a világba, amelyben a szereplőim élnek, nagyon vigyázok arra, hogy ez a buborék ki ne pukkanjon. Csak írok, írok, és ha mégis megérzem, hogy éhes, szomjas vagy fáradt vagyok, akkor félrelököm, mert tudom: ha felállnék, egy perc múlva már nem lenne meg az a világ.
Van olyan rész ? bármelyik könyvedből ?, amelyhez különleges élmények fűznek? Mármint az írás folyamatát illetően.
Talán a sárkányos fejezethez Az osztály veszteséből, amely sokak kedvence. A pályázatra is ezzel a történettel neveztem, és érdekessége, hogy egy este alatt írtam meg. Utaztam a metrón munkából hazafelé menet, és egyszercsak megjelent előttem a kisfiú, Kristóf, ahogy felnéz az égre, és elszáll felette egy repülőgép. Ott volt előttem teljes valójában Kristóf, az érzései, a gondolatai, és úgy éreztem, ki kell ezt írnom magamból. A kisfiút és mindent, ami vele történt. Mikor hazaértem, elkezdtem írni, és együltő helyemben megírtam szinte a teljes fejezetet, amelyen utána már csak nagyon keveset kellett javítani. Ez az ihlet, szerintem.
Szíjjártó Anita
