Tudják, mi az a nyuca? Dániel András – szerzőtársaival készülő – felnőtteknek szóló könyvéből kiderül. A kuflimesék szerzője úgy véli: a játékosság a felnőtt irodalomnak is jót tesz, és a nagyok is bátran lapozgathatnak képeskönyveket. A héten került a mozikba a második film, a Mi újság, kuflik?, ennek apropóján beszélgettünk az író-grafikussal.
Sokszor akkor kezd valaki gyerekkönyv írásába, amikor kisgyerekei vannak, akiknek mesél, vagy akiknek nem talál megfelelő könyvet. Ön viszont már huszonegynéhány évesen is gyermekeknek szóló folyóiratot alapított.
Furcsa módon pont akkor nem írtam gyerekmeséket, amikor kicsik voltak a gyerekeim. Elképzelhető, hogy ma már az jellemző, amit Ön mond, bár például Lewis Carrollnak vagy Hans Christian Andersennek egyáltalán nem volt gyereke. Én már elég korán rátaláltam a mesékre, talán mert a szabadság vonzott bennük. Mindig olyan történeteket írtam, amelyek félig a valóság, félig a képzelet talaján álltak; talán kissé szertelen a fantáziám, és élveztem, hogy ezt szabadon megélhetem ezekben a mesékben.
A felnőtteknek szóló irodalomnak nem áll jól a szertelenség?
A felnőtteknek szóló szöveg is lehet fantáziadús, játékos, de a humora egészen más, talán árnyaltabb. Az utóbbi időben egyre több, felnőtteknek szóló történet foglalkoztat. Most egy különös, felnőtteknek szóló könyvön dolgozunk hárman: Kollár Árpád, Csepregi János és én.
Ez egy novelláskötet?
Nem, műfajilag sokkal színesebb, lesz benne mindenféle műfajú írás, verses és prózai formában is. Nem klasszikus hatkezes regényről van szó, hanem apró részletekből épülő kötetről, amelyhez mind a hárman hozzáteszünk valamit.
Verset is ír?
Csak ha nagyon muszáj. Ebbe a kötetbe nem írok verset, hiszen hármunk közül ketten is foglalkoznak versírással, és egyik sem én vagyok.
Hogyan jött a közös könyv ötlete? Felkérés?
Nem, ez teljesen személyes őrület, noha már van kiadónk. Egy közös vajdasági út során rátaláltunk egy témára, amire valahogy mindhárman rákattantunk, elkezdtünk szövegeket írni, és idővel egyre inkább úgy tűnt, hogy ez egy könyv lesz, aminek hárman leszünk a szerzői.
Ez a téma titok?
Erről még nem egyeztettünk a kollégákkal – remélem, nem kapok ki, ha elárulok róla egy keveset. A történet ott indult, hogy a nyolcvanas évek közepén a palicsi állatkertben egy kisgyerek látott két kölyök nyucát.
Kellene tudnom, hogy az mi?
A nyuca a nyúl és a macska keveréke. A biológia mai állása szerint ugyan efféle hibrid nem létezhet, de ez a hajdanvolt kisfiú még ma, felnőttként is esküszik rá, hogy látta a nyucákat. Mi hárman kiterjedt nyomozást kezdtünk ez ügyben – annyit elárulhatok, hogy meglehetős sikerrel. A kötet lényegében ennek a nyomozásnak az eredményeit gyűjti egybe.
Hosszú ideig festőként dolgozott. Fest még?
Nem, minden időmet lefoglalja az írás és az illusztrálás – a „könyvezés".
Mikor lett ez a fősodor?
Olyan hét évvel ezelőtt. Nagyon sok ötletem van, elsősorban ezeket szeretném sorban megvalósítani. Ez ellát engem annyi munkával, ami kitölti az időmet.
A kuflik firkákból születtek, de általában miként jön egy-egy ötlet?
Sokféleképpen. Van úgy, hogy a látszólag a semmiből ugrik be, de előfordul, hogy jártamban-keltemben hallok egy jó mondatot, látok egy furcsa feliratot, vagy jelenetet az utcán, és abból lesz egy történetkezdemény. Soha nem teljes történetek jutnak eszembe, hanem csak a csírái a később kialakuló szövegeknek.
Annyi efféle jegyzetem van, hogy ha mostantól nem jutna eszembe semmi, akkor is évekig lenne min dolgoznom.
Sokat dolgozik egy-egy történeten?
Változó. Megesik, hogy lendületből születik valami, máskor sokat bíbelődöm vele. Elég vacakolós vagyok, a gyorsan született szövegeimet is sokszor átírom. Előfordul, hogy közönségnek olvasok fel a még kiadás előtt álló szövegeimből, de ezt közönség nélkül, magamnak is megteszem, mert így jobban kitűnnek az esetleges hibák.
A sorozatok a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)-mel indultak, a kufli-mesékből pedig már komoly szériát írt. Nincs olyan, hogy kimerül egy-egy történet?
Úgy tűnik, a kuflik még bírják, én is kíváncsian figyelem őket (meg magamat), hogy mennyi muníció van bennük. Nem hittem, hogy ez ilyen hosszú sorozat lesz, kettő, maximum három könyvre terveztem, aztán úgy alakult, hogy most – a második mozifilmmel egyidőben – jelenik meg a tizenharmadik: A kuflik és a máshogyoszkóp.
Ezeket már kimondottan a mozifilm folytatásához írta?
Igen, ez egyfajta – bár jóféle – kényszerítő erő volt. Ám úgy tűnik, rá tudtam állítani az agyam a kuflik hullámhosszára. Az eredeti ötlet az volt, hogy elhelyezek hét figurát egy üres térben – ez lett az elhagyatott rét – , ahol nincs semmi, pontosabban bármi lehet, amit csak odaképzelek. Ez sokat segít, hogy szabadon találhassak ki újabb és újabb történeteket a számukra.
Mennyiben más a második film, mint az első? Kell, hogy némiképp újszerű legyen?
Úgy képzelem, hogy a nézők és az olvasók, ha megszeretnek valamit, az otthonossá válik számukra, és szeretik újra látni azt, ami ismerős, amit már belaktak maguknak. Ez azért könnyen unalmassá válna, így arra törekedtünk, hogy ez a második film kicsit olyan is legyen, ám sok szempontból másféle is, mint az első volt. Igyekeztünk tágítani a határokat úgy, hogy a hangulata ne változzon alapvetően.
Mennyire folyt bele a film munkálataiba?
Tevékenyen részt vettem benne. Jurik Kristóf rendezővel – remélem, ő is így gondolja – remekül kiegészítjük egymást. Ha kitalálok valami őrültséget, akkor ő arra még rá tud tenni két-három lapáttal, és többnyire én is azonosulni tudok az ötleteivel. Ha nem, akkor nehéz helyzet áll elő, mert mindketten elég makacsok vagyunk.
A kuflikban a grafika és a szöveg eléggé egyensúlyban van. De készülnek másféle, kevésbé hagyományos képeskönyvei is.
Tavaly is megjelent egy, A nyúlformájú kutya. Ami azért is volt izgalmas, mert nem kicsiknek, hanem tizenéveseknek szól. Ezen a vonalon szeretnék továbbmenni, nagyon izgatnak a képeskönyvben rejlő lehetőségek A magyar ízlés elég szövegcentrikus, pedig nagyon izgalmasnak tartom, amikor a grafika nem pusztán illusztrációként, hanem a szöveggel egyenrangú elemként jelenik meg egy könyvben.
A Pagony kiadó teljes szabadságot ad?
Legnagyobb meglepetésemre eddig minden ötletemet lelkesen fogadták. Pedig több könyvem esetében is aggódtam, hogy majd azt mondják:
aha, András, értjük, de bocs, ezt inkább felejtsük el…
Mindig igyekszem új irányokba indulni, kísérletezni. Miközben, azt gondolom, minden könyvem felismerhetően az enyém, hiszen a bőrömből azért nem tudok kibújni.
