Fontos emlékeim közé tartozik Illyés Gyula temetése. Tizenéves voltam, s mikor apám hazajött a szertartásról, értetlenkedve kérdeztem, miért ment el a hosszadalmas búcsúztatásra, mikor nem is voltak barátok. Apámat meglepte a kérdés, hirtelen nem is tudott válaszolni, de némi gondolkodás után gyakorlott előadóhoz méltó, kerek feleletet adott.
– Bár egyszer-kétszer találkoztunk, egyszer-kétszer borozgattunk, egyszer-kétszer beszélgettünk, valóban nem úgy mentem, mintha barátok lettünk volna. Azért mentem, mert értékeink világa, vagy hadd mondom inkább úgy, a kultúra nemcsak valami elvontság, nem olyasmi, amit könyvekből ismerünk, nem olyasmi, mint egy matematikai egyenletet, hanem hétköznapi tevékenység, emberek műve. Elsősorban olyan embereké, mint amilyen Illyés Gyula volt. Amikor fejet hajtunk előtte, a magyar, sőt az egyetemes műveltség egy alkotója előtt tisztelgünk, s ezzel végső soron az emberi minőség mellett teszünk hitet.
Akkor apám különleges nézőpontot adott, s azóta is úgy tekintek a közöttünk járó alkotókra, mint váteszekre, akik hirdetik: legyen hitünk az emberben, legyen hitünk magunkban. Persze nagyon nehéz a hétköznapi találkozásokból, beszélgetésekből, borozgatásokból kiszűrni, vajon kik tartoznak a legnagyobbak közé. S miközben tudom, látom, tapasztalom, hogy velünk élnek korunk szellemi, lelki, erkölcsi nagyjai, nem mindig lehetünk biztosak abban, hogy a ma híressége egyetemes értékeket kínál elénk. A harsány hírverés, a reflektorfény, a médiafigyelem vagy éppen a bölcsesség álarca, a jól előadott intellektuális póz, az elefántcsonttorony távoli magasságából érkező, alig-alig kivehető hangok sokszor tesznek bizonytalanná egyik vagy másik alkotó értékét illetően.
Vannak azonban megkérdőjelezhetetlen nagyságok közöttünk.
Ám amíg velünk vannak, az alkotói lét is inkább afféle csodabogárság. Jobbára a teljesítmények sokaságát, a fáradhatatlanságot, az újból és újból megmutatkozó eredetiséget, a munkából soha nem hiányzó gondolatot, a meg nem alkuvást látjuk. De hogy ez a különös elszántság miféle varázslat, azt csak akkor értjük meg, amikor az életművet lezárja a halál.
Most Jankovics Marcell hagyta itt befejezett, s be nem fejezett alkotásainak sorát. Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke búcsúbeszédében éppen erre a rendkívüli teremtőerőre hívta föl figyelmünket: „Emberfeletti alkotások létrehozója, felfoghatatlan nagyság távozott. Jankovics Marcell nem csupán hatalmas és kivételes, szinte páratlan gazdaságú életművet hozott létre, hanem művészete rendkívüli erejével teljes magyar generációkat nevelt a jóra, a szépre, az igazra...”
S miközben a nemzeti és egyetemes kultúra alkotói csodáján tűnődünk, valami mély, egyetemes üzenetet olvasunk ki ránk hagyott filmjeinek, rajzainak, mondatainak sokaságából.
Búcsúztatása során régi barátja, Szemadám György azt mondta: ő maga Jankovics Marcell minden egyes filmjében rejtett önarcképet lát: „a szememben ő volt János vitéz, Sisyphus, a népmesék legkisebb királyfija, a Fehérlófia Fanyűvője és Az ember tragédiája Ádámja is”.
Másképpen nem is lehetne. Senki nem alkothat olyasmit, ami idegen tőle. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – mondja Lucifer. Legutóbb éppen Jankovics Marcell filmjében hallottam.
És ez a lényegadó törekvés mindannyiunk számára fontos.
Mert hát nem az volna kultúránk alfája és ómegája, lényege, krédója és legfőbb parancsolatja, hogy az ember fedezze föl, s tegye valósággá mindazt az erőt és lehetőséget, amit a természet neki adott? Érvényre juttatni egyéniségünket, dolgozni azon a téren, amiben tehetségünk van: ez adja értelmét életünknek. S amikor Jankovics Marcell életművére pillantunk, testet öltött ideáljainkat látjuk.
Sietve hozzá kell tennem azonban, hogy a tehetség és egyéniség minden esetben közösség által teremtett erő. Az ember nem önmagában áll, tehetségét közössége ismeri el és ismeri fel, egyéniségét környezete formálja. Az olyan zseniális alkotó, mint Jankovics Marcell így nem pusztán önmagát, de bennünket is lerajzol, amikor felvázolja János vitéz, Sisyphus, Fanyűvő és Ádám alakját.
Amit teremt, az mi is vagyunk, az a mi kultúránk.
Ajándék ez a közösséget összefogó tehetség. Kiváltság.
„Ez a kiváltság csak azoknak jut osztályrészül, akik értik, hogy munkájukkal egy szent és felemelő szolgálatnak lehettek részesei. Ők azok, akiknek megengedte a Jóisten, hogy valóban felemeljék a szívüket, és a mi rögvalóságunk mellett egyidejűleg egy magasabb rendű világban is létezhessenek” – fogalmazott miniszterelnökünk a temetésen.
Orbán Viktor így beszélt még a szertartáson: „Többször is hallottam tőle, hogy a zászlótartó feladata, amikor már nem tudja tovább tartani a lobogót, saját teste köré tekerje a vásznat. Maga is jelképpé és szimbólummá váljon… A mai, puskaporos időkben vajon megadjuk-e az elismerést és a nagyrabecsülést, fejet hajtunk-e azok bátorsága és erényei előtt, akik nem az első vonalban tüzelnek térdelőállásból, hanem a testük köré csavart zászlóval állnak rendíthetetlenül a maguk lelki nagyságából és tehetségéből emelt magaslaton? Amikor eljött a mi időnk, én is hosszú évekig értetlenkedtem. Vártam, hogy suhintson. Széleset, erőset, mélyet. Vágja őket ketté, vagy mint mesehősei, aprítsa miszlikbe, ahogy vele tették, amikor kiszorították, félrelökték, és örömmel szúrtak alattomos tőreikkel a szívtájék felé. Miniszterelnökként adtam hozzá vasat, kohót, salétromot, ólmot és fegyverkovácsokat is. De nem és nem.
Nem hallottam sem csontok ropogását, sem ínak szakadását, sem eldőlő testek zaját, és nem láttam kosárba hulló fejeket sem. És egyre csak zúgolódtam, elégedetlenkedtem, és sürgettem: mire vár még? De nem és nem.
Évek kellettek hozzá, hogy megértsem, hiába várok. Erre hiába várok. Neki más küldetése volt. Az ő küldetése más volt, mint a magamfajtáké.
Az ő küldetése abban állt, hogy zászlóval a kézben, majd lobogóba csavart emberkért megmutassa nekünk, miért harcolunk.
Mit kell megvédenünk. Hogy a harc ne keményítse meg végzetesen a szívünket, hogy a legélesebb pengeváltáskor, a legdurvább csatákban is emberek maradhassunk, hogy tudjuk, nem a legyőzendő ellenfél számít, hanem azok és az, ami a hátunk mögött van, akikért és amiért valójában harcolunk.
Arra szólt a megbízatása, hogy figyelmeztessen minket, hiába aratjuk sorban a győzelmeinket, ha nem vigyázunk, a mi csodálatos kultúránk el fog süllyedni körülöttünk… És akkor mivégre harcoltunk? Az ő küldetése az volt, hogy alámerüljön a magyar szellemvilág legmélyebb rétegeibe, elfeledett kincseket hozzon fel, megtisztítsa és átadja nekünk.”
Meleg napon volt a gyászszertartás, ingem, öltönyöm szinte leolvadt rólam, s mikor lihegve beestem az ajtón, fiam jött elém a hűvös szobából. Gyanakodva nézett rám.
– Jankovics Marcell? Ja, a Magyar népmesék… Barátod volt? – kérdezte, s úgy mérte végig ázott ingem, mint aki fel sem foghatja a maga racionális elméjével, hogyan térülhet meg zarándokutam. De nekem már nem kellett gondolkoznom azon, hogy mit válaszoljak.
– Bár egyszer-kétszer találkoztunk, egyszer-kétszer borozgattunk, egyszer-kétszer beszélgettünk, valóban nem úgy mentem, mintha barátok lettünk volna. Azért mentem, mert értékeink világa, vagy hadd mondom inkább úgy, a kultúra nemcsak valami elvontság, nem olyasmi, amit könyvekből ismerünk, nem olyasmi, mint egy matematikai egyenletet, hanem hétköznapi tevékenység, emberek műve. Elsősorban olyan embereké, mint amilyen Jankovics Marcell volt. Amikor fejet hajtunk előtte, a magyar, sőt az egyetemes műveltség egy alkotója előtt tisztelgünk, s ezzel végső soron az emberi minőség mellett teszünk hitet.
Nyitókép: képkocka Jankovics Marcell Fehérlófia című rajzfilmjéből. Forrás: filmarchiv.hu
