Pacsay Attilának, a Budapest Noir zeneszerzőjének ítélte oda a szakmai zsűri a legjobb külföldi filmzene díját, amelyet a Hollywood Music in Media Awardson, Los Angeles-ben adtak át. Érkeznek a külföldi sikerek…
Igen, és egy filmfesztiválon is bemutatták a filmet Los Angelesben, teltház előtt. Ráadásul olyan hatalmas volt az érdeklődés, hogy már el kellett küldeni embereket. Mindemellett két PR-os barátom, akik nagyon szívükön viselik a film sorsát, néhány stúdió képviselőjét is meghívták a vetítésre, akiknek szintén nagyon tetszett a film.
Itthon is nagyon szereti a filmet a közönség, a kritikusok viszont nem kímélték az alkotást.
Talán azért is volt kint olyan nagy sikere a filmnek, mert nem ismerik annyira a könyvet. Itthon folyton ahhoz hasonlították, kint viszont a történetet, a hangulatát nézik, és díjazták, nem utolsó sorban pedig imádták a színészeket. Nem győzte dicsérni a filmet például Fred Roos, aki Coppola (Francis Ford Coppola) számos filmjének castingdirektoraként dolgozott korábban, például a Keresztapa című film színészeit is ő találta meg. Teljesen meghatódott a filmtől, Krisztiántól és Rékától (Kolovratnik Krisztián és Tenki Réka színművészek, a film főszereplői – a szerk.).
Ez azt jelenti, hogy hamarosan amerikai mozikba kerül a film?
Már érdeklődik pár amerikai cég. Éppen ezért járom a filmfesztiválokat, nemcsak az országban, hanem a határon túl is. A sok munkáért kárpótol minket, hogy a közönség imádja a filmet, benne pedig Budapestet, a színészeket. Érdekes, hogy itt kiemelik azt is, amit Magyarországon egyetlen egyszer sem tettek meg, vagyis azt a két síkot, amelyek együttesen a film dinamikáját adják: látjuk, mi történik körülöttünk, mégis úgy éljük az életünket, hogy erről tudomást sem veszünk. Ennek pedig intő jelnek kellene lennie a mai kor embere számára is.
Milyen célt tűztek ki maguk elé a Budapest Noirral kapcsolatban?
Nagyon szeretem a filmet, és ahogy a gyerekednek is mindig a legjobbat akarod, úgy a filmednek is. Már most nagyon sokat elértünk abból, amit kitűztünk magunk elé. Jó volt látni, amikor az országjárás során Debrecentől kezdve Szentendréig számos helyen bemutatták a filmet, és megtapasztaltuk, hogy a közönségnek nagyon tetszik. Be kell vallanom azonban, hogy nem vagyunk túl jó helyzetben, mert ebben az időszakban kifejezetten sok amerikai film kerül a mozikba, ami hatalmas konkurenciát jelent, és visszaveti a nézettséget.
Ez a második rendezése. Az első csak részben forgott Magyarországon, és a saját fiatalkorát örökítette meg benne: az emigrált szüleihez és testvéreihez csak hatévesen csatlakozó kislány történetét. A budapesti forgatások kapcsán sokszor eszébe jutott az Amerikai rapszódia?
Más volt az, hiszen nagyon sok amerikai dolgozott a filmen, és bár Ragályi Elemér operatőrként már akkor is mellettem volt, a filmet az Egyesült Államokban vágtuk. Sokat változott viszont azóta Magyarország. Mivel nagyon sok külföldi filmet forgatnak az országban, jóval többen beszélnek a szakmában angolul, mondjuk én magyarul beszéltem, ha már Magyarországon vagyok. Az uniós tagság is sokat változtatott a helyzeten, sok vágóasszisztens jön Magyarországra egy-egy projekt, tévésorozat erejéig Londonból, akik aztán a munka végeztével hazatérnek. Érdekes volt, hogy nehezen találtunk például forgatási helyszíneket, a sok százmillió dolláros produkciók ugyanis versenyt futnak a budapesti helyszínekért. És persze gyorsabb lett a tempó is.
Több helyen elmondta már, hogy a film egyfajta terápiaként működött, segített feldolgozni a történteket.
Vágóként dolgoztam Amerikában, és projektről projektre vándoroltam, amikor elkezdtem megírni ezt a történetet. A szüleim nem nagyon beszéltek az esetről, ez amolyan emigráns dolog Amerikában, meg persze kicsit régimódi is. Nagyon érdekes volt azonban a film kapcsán újra látni a helyszíneket, még akkor is, ha azóta többször is jártam otthon, például én vágtam a Miniszter félrelép című filmet is. Az Amerikai rapszódia segített igazán megérteni, hogy se Amerikában, se Magyarországon nem lehetek száz százalékig otthon. Ami nem baj, csak tudomásul kellett vennem, hogy nekem ilyen az életem.
A pozitív tapasztalatok után talán legközelebbi filmjét is itthon forgatja?
Ennyire előre még nem tekintek, de az igaz, hogy van egy könyv, amelyik nagyon tetszik, a jogokról azonban még nem állapodtunk meg, ezért egyelőre nem szeretnék részleteket elárulni. Ez egy érdekes memoár, egy fiatal amerikai lányról szól, aki Magyarországon találkozik egy nála jóval idősebb magyar gróffal. Izgalmas két karakterről van szó, akik a 20. század rémségeinek, politikájának „áldozataivá válnak”, aminek hatására a gróf megváltozik, és már nem az az ember lesz, akibe a lány beleszeretett.
Olyanoktól tanulhatta meg a szakmát, mint például Francis Ford Coppola.
Valóban, az első állásom produkciós asszisztensként Coppola mellett volt, akitől nagyon sokat tanulhattam. Érdekes volt látni, hogyan beszélt, kommunikált a színészekkel. Ráadásul számtalan profi szakember dolgozott mellette, akik soha nem mondták semmire, hogy ezt vagy azt nem lehet megvalósítani.
A színészekkel való kommunikációt illetően meg is tudta fogadni a hallottakat, a látottakat?
Bár én is tanultam erről különböző kurzusokon, nála meg is tapasztalhattam, hogyan lehet a színészt és a filmbéli karakterét összekötni. Próbáltam ez alapján instruálni a Budapest Noir színészeit is. A film végén például van egy jelenet, amikor a főszereplőt játszó Kolovratnik Krisztián egy hídon halad át, nagyon szomorúan. Akkor is azt mondtam neki, próbáljon olyasmire visszagondolni, ami nagyon fájt neki életében. Tenki Réka pedig egy fotóst alakít, adtam tehát egy könyvet neki Robert Capa szintén háborús fotós barátnőjéről, Gerda Taróról. Sokat beszélgettünk utána róla, a karakteréről.
SPOILER – Csak akkor olvasd tovább, ha már láttad a filmet!
Előfordult olyan is, hogy a színészek ötletei nyomán változtattak a szövegkönyvön?
A film végén, a Szöllösy-házban zajló jelenetet (amikor Szöllösy felesége lelövi a Kulka János által játszott férjet – a szerk.) fél napig próbáltuk, igyekeztünk ugyanis a dialógust minél jobban kitalálni, majd megvalósítani, hogy ne váljon túl didaktikussá. Azt például, amikor a Szöllösy feleségét alakító Kováts Adél a férje védelmére kel, ő maga tette hozzá a filmhez. Nagyon élvezték a színészek, hogy a karakterek hangulatát átérezve közösen gondolkodtunk azon, miként lehet az adott karakterből többet kihozni. Kulka János, Kováts Adél és Kolovratnik Krisztián érezték ennek a jelenetnek a súlyát.
Az utolsó jelent már csak a terek miatt is fontos, mintha a múltból megérkeznénk a jelenbe, ezzel pedig a film egy idősíkok nélküli világba helyeződik.
Egy Bauhaus-villában forgattunk, fontosnak éreztem ugyanis megmutatni, hogy az elegáns, faberakásos és a belvárosi nagy bérházak mellett ilyenek is épültek abban a korban. Az egészben az a csavar, hogyan lehetett volna ebből még több, ha nincs világháború és ha Moholy-Nagy nem megy el New Yorkba. És persze, ha más művészek sem hagyták volna el az országot. Hatásos lett a helyszínválasztás, mert azóta is sokan jegyzik meg annak érdekességét.
Ezzel pedig ismét megjelenik az egyébként nem eleget hangsúlyozott kétsíkúság.
Az egyik szinten mindenki éli a maga életét, a másik szinten vészjóslóan közelít a világkatasztrófa. Erre pedig rátettünk még egy lapáttal, hiszen Szöllösy teljesen más karakter a regényben, és csak a könyv legvégén találkozunk vele. Kirekesztett zsidóként a története nálunk lett igazán abszurd. Ezt szerettük volna vázolni a filmben, de nem akartuk túl didaktikussá tenni.
Egy bizonyos ponton pedig ez a nemtörődömség, az, hogy homokba dugjuk a fejünket, tragédiába fullad.
És a főszereplő sem kivétel. Megírja a cikkét a gyilkosságról, és ugyan közben a szerelme ismét elhagyja, ő éli tovább a maga életét.
Nem merült fel önökben, hogy happy endet csempésszenek a filmbe?
Nem. A Tenki Réka által játszott Krisztina bár nagyon szereti a férfit, élete más vizeken folyik tovább – ahogy sokszor a valóságban is. Nem lehetnek együtt, ez is előfordul az életben, ahogy a Casablancában is.
Takács Erzsébet
