Békéscsaba – a duplán különleges
A gyönyörűen felújított békéscsabai vasútállomás az egyik legkülönlegesebb az országban, elsősorban azért, mert valójában két indóház egyben; két korszak eltérő utazási szokásainak leképeződése, két különböző vasútépítészeti megoldás harmonikus egysége. Az 1930-as években épült grandiózus főépület mellett pár éve gyönyörűen helyreállították a Tiszavidéki Vasúttársaság eredeti, 1858-ban átadott, romantikus stílusú állomásépületét is. A kétszintes, kétrizalitos, régi felvételi épület sallangmentes, szolidan egyszerű szépsége és funkcionalitása kellemesen arányos, elég, ha csak a kecses, öntöttvas oszlopokon álló tetőre gondolunk, amely a peronon várakozó utasokat védi. Ez az épülettípus egész Kelet-Magyarország területéről ismerős lehet, hisz az egykori Tiszavidéki Vasúttársaság Szerencstől Karcagon át Biharkeresztesig hasonló építészeti megoldásokkal kialakított, osztrák tervezésű, bájos szabványépületeket emeltetett, amelyeknek építészeti értéke részben ebből az otthonérzetből fakad, noha sajnos nincs minden állomás ennyire jó állapotban.
Kaposvár – a kivételes
Más szempontból figyelemre méltó a kaposvári indóház. A Magyar Királyi Államvasutak talán legtermékenyebb főépítésze, Pfaff Ferenc tervezte a századfordulón, akinek több mint két tucat impozáns állomásépületet köszönhetünk Fiumétól Aradig. Kaposvár azonban kivételes a tekintélyes életműben; mintájára csak a ma Romániához tartozó Szatmárnémetiben és a vajdasági Versec kisvároskájában építettek hasonló típusépületet. Nyoma sincs díszítőelemek tobzódásának, amely Pfaff építészetére jellemző. Nem egy kiugróan központi, méreteiben lenyűgöző fogadócsarnokkal akar elkápráztatni, hanem az egész épületegység arányos, könnyeden tagolt kiegyensúlyozottságával. Három egyformán hangsúlyos, kétszintes épülettömbjét két-két, ablakokkal áttört hosszanti rész köti össze. A külső oromzaton csak egy diszkrét „Magyar Államvasutak” felirat emeli ki a főbejáratot. Timpanon sincs, így az egyszerű, félköríves ablakok magasan, közvetlenül a koronázópárkány alatt helyezkednek el, amitől az egész csarnok fényben úszik, ahogy a vonatról leszállókat is felülvilágító ablakokkal áttört, faszerkezetű perontetők fogadják.
A békéscsabai állomáshoz hasonlóan pár éve felújított, klinkertéglás, visszafogott földszínekkel, meleg csokoládé- és mogyoróbarnával színezett indóházon nincs semmi hivalkodás, nagyvárosi gőg. Egy élhető kisváros emberléptékű, visszafogottan elegáns épülete, amely belépve meglep feltűnően magas mennyezetű csarnokával, de ez is inkább gáláns, mint monumentális térkialakítású. A jól eltalált, csepp alakú függőlámpák, a míves faburkolat, a szépséges, faragott szélfogó – amelyet nagyon kevés vasútállomáson őriztek meg – és a nemes anyagok használata mégis a jólét és a bőkezűség érzetével ajándékozza meg a betérőt.
Budapest, Nyugati pályaudvar – az öreg hölgy
A pályaudvarok reprezentációs igényű kialakításának szempontjából – amely talán a második ipari forradalom idején volt a legjellemzőbb – a legpazarabb épületeket a fővárosban találjuk. Mindhárom budapesti fejpályaudvar sajátos hangulatú építészeti remek, egyedülálló a maga nemében, akkor is, ha jelenleg csak a Keleti indóházának állapota méltó egy európai fővároshoz. A Keleti nemcsak a felújított épület, hanem a nagyvonalú térkezelés miatt is bámulatos, akárcsak Békéscsaba pályaudvara. Még a hajdan szebb napokat látott Déli pályaudvar is szerencsésebb, mint a Nyugati, mert legalább az előtte elterülő, félkörívet bezáró, süllyesztett térről tökéletes rálátást nyer az utazó. A MÁV többszintes üzemi épületére merőleges, dinamikus ívű üvegcsarnok a hetvenes évek egyik meghatározó épülete volt.
Bár az elmúlt években több részletben is renoválták, hányatottabb sorsú a Nyugati pályaudvar, amely egy pláza és egy gyorsétterem fojtó ölelésében túl keveset tud megmutatni régi, tündöklő szépségéből. Nem véletlen a franciás könnyedség, hisz kivitelezője Gustave Eiffel cége volt, a vasszerkezet egy részét is Párizsban öntötték. A fa és vas kombinált felhasználásával kialakított nyeregtetős, úgynevezett Polonceau-féle csarnokáthidaló fedélszerkezet 1877-ben technikai bravúr volt, általa az akkor még Budapesti pályaudvar névre keresztelt épület az Osztrák–Magyar Monarchia legújszerűbb, legnagyobb és legszebbnek tartott indóháza lett. Ma már inkább klasszikus szépségűnek látjuk a Théophile Seyrig hídépítő mérnök tervezte vasszerkezetes csarnoképület hegeszvas részletformáit, az oszlopok és kandeláberek íveit és csipkéit, a finom virágmotívumokat. A hatalmas üvegfelületű függönyfalat közrefogó, erkélyekkel és két-két toronnyal ékített, manzárdtetős pavilonok figyelemre méltó részletek gazdag tárházát kínálják. A szegmensívek az ablakok fölött és belül, az elegáns faborítású pénztárcsarnok falán is visszaköszönnek, a kecses oszlopok légiessé varázsolják az irdatlan súlyt bíró tartószerkezetet.
Titokzatos kincsei közé tartozik az érkezési oldal végénél álló, háromhelyiséges királyi váró; ajtaja fölött Ferenc József császár egyik jelmondata: Viribus unitis (egyesült erővel) olvasható. A fehérben és aranyban pompázó enteriőr barokkos részletekkel kápráztat el. A mennyezeti medalionokban puttók, tekergő növényi indák, kagylóhéj- és csigamotívumok tobzódása, valamint a királynői szalon hófehér, carrarai márványból készült kandallója csak ritkán, nyílt napok vagy véradás alkalmával tekinthetők meg. Az Európai Filmakadémia 2022-ben 35 emblematikus filmes helyszíne között – egyedüli magyarországiként – a Nyugati pályaudvarnak adta az Európai filmkultúra kincse címet. Több ütemben, folyamatosan újítják fel a patinás épületet, amely talán pár éven belül ismét régi fényében ragyoghat.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/8. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
Győr – az újjáépítés jelképe
Ha régi épületekre gondolunk, elmondhatjuk, hogy a szocreál és a modernista épületek öregszenek legkevésbé szépen. Példa erre a győri pályaudvar, amely a maga korában egy újszerű és haladó gondolat megtestesülése volt, ma viszont az egyike a legszomorúbb állapotú városi pályaudvaroknak Magyarországon. A korábbi, Pfaff Ferenc tervezte kváderköves épület a második világháborúban bombázás áldozata lett. Helyén 1958-ra készült el az az 1953-ban tervezett szocreál épület, amely ma is látható, és az Út-, Vasúttervező Vállalat szakemberei, Diankóczy János, Éhn József és Vas Dénes nevéhez fűződik. A kétemeletes főépület mindkét oldalához egyszintes szárnyépületek csatlakoznak; az egyikben tágas étterem, a másik felén postaépületek helyezkedtek el, mely utóbbi ma is működik, de az étterem helyén már drogéria található.
A győri állomásépület háború utáni újjáépítésének emberfeletti munkájáról a Fortepan online fotóarchívumában gazdag anyagot találunk. Így nézve cseppet sem véletlen, hogy a főépület homlokzatán, négy karcsú oszlop fölött Kerényi Jenő Újjáépítés című nagy méretű domborműve kapott helyet 1959-ben. A dinamikus emberalakok az etruszk lapos reliefek kissé kicsavart pózaiban mezőgazdasági munkát végeznek, de az ipar, a tudomány és a művészet attribútumai is jól felismerhetők körülöttük. Az anyaságot a dombormű bal sarkában kicsi fiával álló nőalak jeleníti meg. Egy kétágú fa alatt állnak, amely különös, csonkának ható, hisz a hosszú és a jóval rövidebb ágacska közül hiányzik egy középső ág, amely talán a háborúban odaveszett apák szimbóluma.
A főépület vágányok felőli külső fala ma üres, de a hatvanas években Makrisz Agamemnon vörösréz szobra díszítette. A halfarkú ló hátán ülő mezítelen nőalak kezében fáklyát tartott, és az ideérkezőt a vizek városába invitálta, hiszen Győr-Moson-Sopron vármegye székhelye három folyó, a Rába, a Mosoni-Duna és a Rábca vízgyűjtő területén fekszik. Ma már e két előbbi találkozásánál látható a szokatlan, impozáns alkotás.
Jelenlegi állapotában, az átszínezett oldalépületekkel nem tűnik olyan hangsúlyosnak a kontraszt – hisz mára a rusztikus központi tömb ragyogó hófehérje is megszürkült –, amely a zárkózott, rideg kubus és az egyenes záródású ablakokkal áttört, sötétebb oldalépületek között feszült. A békebeli típusépületekhez szokott szem talán nyugtalanítónak látja ezt a rusztikus tömbszerűséget, de van valami örök, erőt sugárzó, ősi hangulata az indulási csarnoknak – bár tény, hogy valamikori szellős és letisztult belső terében a megvilágítás ma már elégtelen, ezért egyszerűen jóleső belőle kilépni a fénybe, a virágok közé. Pedig sokáig vonzó tér volt, működött benne tanuló-váróterem, kisgyerekes és kultúrváró is, utóbbi könyvkölcsönzési lehetőséggel, étterme pedig híresen jó volt.
Szintén a rossz megvilágítás okán nem élvezhető az aluljáró fölött Kolecsni György nagy méretű mozaikképe sem, amely a kezében békegalambot tartó, izmos férfialakot ábrázol; pedig épp ezek a részletmegoldások teszik egyedivé az épületet, amely úgyszintén sürgős korszerűsítésre, akadálymentesítésre vár az egykor előremutató aluljárós kivitelezés miatt is.
A nyitóképen a békéscsabai vasútállomás. Fotó: Rosta Tibor / MTI
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/8. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
