Az udvar semmit sem bízott a véletlenre, és következetesen járt el a forradalomban részt vett katonákkal és tisztekkel szemben. Értékelésük szerint a legsúlyosabb bűnt azok a tisztek követték el, akik korábban a cs. kir. seregben szolgáltak. Büntetésük minden esetben a halál volt. A tábornoki kar minden tagjára kötelező érvényű volt mindez, míg a tisztek számának nagysága miatt esetükben a büntetés - a körülmények mérlegelése után - börtönre volt enyhíthető. Azokat a tiszteket, akik korábban nem szolgáltak a császári seregben, közlegényként büntetőszázadokba sorolták, míg a közlegényeket elvben szabadon engedték, gyakorlatilag azonban kényszersorozásukat ajánlották.
A korábbi császári tisztek már 1848-ban is tisztában voltak a várható következményekkel. Mészáros Lázár 1848. augusztusában arra figyelmezette tiszttársait, hogy a dezertálás előtt hiába lépnek ki az osztrák seregből, később akkor is felelősségre vonhatók lesznek, mivel kilépésükkor megfogadták, hogy "nem fognak fegyvert az Ausztriai ház ellen".
A világosi fegyverletétel után az oroszok a katonai vezetőket fogságba vetették, azonban nem nézték jó szemmel a készülő osztrák vérengzést: többször is szökésre szerették volna buzdítani a tábornokokat, így sokszor elmondták nekik, hogy nem őrzik őket; oda mennek, ahová akarnak, és azt tesznek amit akarnak - mindezt persze az osztrákok nagy bosszúságára.
A vezetőket nem sokkal később átadták az osztrákoknak, akiknél egy hónapig tartó kihallgatás-sorozat után, szeptember 26-án hozott ítéletet a hadbíróság: tizenkét tábornokot, egy ezredest, azaz összesen 13 csapattestparancsnokot illetve egy minisztériumi főosztályvezetőt ítéltek halálra.
A halálos ítéleteket szignáló tisztek közt akadt magyar is: Kiss Ernő honvéd altábornagy ítéletén ugyanis galánthai Nagy Adolf százados aláírása is szerepel. Az ítéletet ezután futárral küldték jóváhagyásra Haynauhoz.
Haynau az ítéletet szeptember 30-án kapta meg, és azonnal jóvá is hagyta, majd "kegyet gyakorolt": Dessewffy és Lázár ítéletét kötélről puskagolyóra enyhítette - mivel ők nem a cári, hanem a császári csapatok előtt tették le a fegyvert. A kivégzés időpontját szándékosan tették október 6-ára, ugyanis az a nap volt a bécsi forradalom évfordulója, így ezzel is mintegy példát szerettek volna statuálni. A különös kegyetlenséget jelzi az is, hogy az ítélet végrehajtására tizenhat olyan lövészt jelöltek ki, akik közül a többség büntetésből kényszersorozott bécsi forradalmár volt.
A 12 vezetőn kívül kivégezték volna Lenkey Jánost is, aki azonban a várfogságban megbolondult, így büntetését életfogytiglanira változtatták. 1850-ben halt meg Aradon.
A kivégzéskor golyó általi halállal négy tábornokot végeztek ki, akik közül Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos az első lövés után meghalt, ám Kiss Ernőt csak súrolta a golyó. Ekkor egyes visszaemlékezések szerint az osztag egyik tagja odalépett hozzá, és közvetlen közelről lőtte főbe, míg mások szerint személyesen vezényelte az életét kioltó második sortüzet. A többieket felakasztották. Az akasztófákhoz a gerendákat sebtében, egy épülő háztól hozták el, így sem a kirendelt hóhér, sem a ház tulajdonosa nem örült túlzottan az eseménynek - a hóhér kontármunkára panaszkodott, míg a tulajdonos szerette volna visszakapni faanyagát. A kivégzést elrendelők a holttesteket közszemlén hagyták, így a hír hamar elterjedt, és zarándoklat indult oda a környező településekről.
Az aradi, pesti, pozsonyi és más kisebb hadbíróságok körülbelül 1500 volt császári királyi tisztet ítéltek halálra, azonban közülük csak további négy ítéletet hajtottak végre, a többiekét börtönbüntetésre változtatták. Így október 25-én szintén Aradon kivégezték a Haynau személyes ellenfelének számító Kazinczy Lajos tábornokot, míg a német légió parancsnokát, Peter Giron honvéd ezredest, Mieczyslaw Woroniecki honvéd ezredest, és Abancourt Károly honvéd századost Pesten végezték ki.
(Forrás: Nemeskürty István: "Kik érted haltak, szent Világszabadság!". Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 1977.)
