Kína kicsiben
Magyarország idén 60 éve vette fel a diplomáciai kapcsolatot Kínával - ekkor alakult meg a Kínai Népköztársaság -: ebből az apropóból rendezték meg Budapesten a Kínai kulturális fesztivál Magyarországon című sorozatot. Az esemény szeptember 13. és 25. között kiállítással, előadásokkal, filmekkel és zenével várja a magyar érdeklődőket: egyszóval a kínai kultúra minden szegmenséből kaphatunk egy ki szeletet. Olykor nem is olyan kicsit: a Kínai Nemzetiségek Ének- és Táncegyüttesének kedden este megrendezett, nagyszabású előadása ugyanis számos, Kínában élő nemzetiség kultúráját - zenéjét, táncát - vonultatta fel, zavarba ejtően színes és kacagtató repertoárral.
A műsor első produkciója, a rendkívüli koncentrációs képességet igénylő bojtos-ütős dobtánc dinamikája kellően megalapozta a közönség tekintélyt parancsoló mozdulatok iránti tiszteletét. Ez a tendencia csak fokozódott az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírját őrző több ezernyi agyagkatona seregszemléjét imitáló tánc során: a harcosok elementáris ereje szinte a nézők közé is kicsap. A férfierőt kellő mennyiségű női finomság ellensúlyozza, az ujgur lányok tálas tánca - fejükön és kezükben tálakkal mozognak - némileg a spanyol flamencót idézi elénk, hiszen a táncosok egyfajta kasztanyettaként használják az apró tálakat. A csupán jelzésszerű díszlet egyáltalán nem tűnik szegényesnek az ezernyi színben pompázó női ruháknak köszönhetően - így többszörösen is rászolgálva az Ezerszínű haza címre.
A műsornak - kétségtelen profizmusa ellenére is - van egy bájos állami ünnepség-jellege: egyik műfaj váltja a másikat, a számok közt pedig egy gyönyörű, csillogó nagyestélyi-ruhás kínai hölgy kommentál. Az állami fesztivál-hangulatra leginkább a szólóénekesek produkciói teszik fel a koronát. A koreai Piao Hong-dzse egy operaénekes elánjával szinte kiszakítja a dobhártyánkat (a hangerőt és a hangosítást egy Sziget-színpad is megirigyelhetné), miközben a Hazám, hazámat énekli a Bánk bánból - természetesen osztatlan sikert aratva a közönség körében. A csúcspont mégis a tibeti A Vang szólója, akinek Mennyei út című dala a megvilágosodás helyett arról szól, hogy "szülővárosukban a tibetiek dalolva ünneplik a Csinghaj-Tibet vasútvonal létrejöttét". Az énekes ezután a már Freddie Mercurynak is bevált Tavaszi szél vizet áraszt című népdallal rukkol elő, amelynek ugyan csak az első két sorát ismétli - és azt is enyhe dallammódosítással - mégis kollektív jókedvet vált ki a nézőkből, különös tekintettel a diszkós alapra.
Különleges hangszerekben sincs hiány: a legnagyobb ovációt a lófejes hegedűn játszó mongol Csao-ko-csi-le-tu és a szintén vonós ujgur a-csie-ko-n játszó A Ti-li kapja, mindketten valódi virtuózai hangszerüknek. A társulat pazar, leginkább egy szárazföldi szinkronúszásra hasonlító zárótánccal, a tapsrendnél pedig apró díszekkel kedveskedik a közönségnek. Valaki dobja, valaki lemegy a sorok közé. Előadó és néző egyaránt fülig érő szájjal hagyja el a színháztermet - és ez éppen elég.