2001. október 22-én Varsóban, a Stúdió Galériában a Kultúra és Tudomány Palotájában 1956 emlékére és tiszteletére ÚTI KÁRPIT kiállítás nyílt. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének alelnöke, Simonffy Márta, a kiállítás kurátora mesél az úti kárpitokról és a textilművészetről.
Tíz festőművész és tíz textilművész 2000-ben felidézett egy olyan műfajt, az úti kárpitot, amelynek az elmúlt ezer év során a művészetben jelentős szerepe volt.
A helyhez kötött épületeken lévő képi ábrázolások mellett kialakult egy mobilizálásra alkalmas, különböző technikával és alapanyagra készült képi nyelv, amelyet úgy hív a szakirodalom, hogy úti kép, úti kárpit. Észak-, Közép-, Dél-Európában, Közel- és Távol-Keleten készítésmódokban, jellemzőkben, anyagokban különbözőek voltak, így ismerünk török, szász, lengyel, székely, olasz, bécsi kárpitokat. A XV. században Itáliában rendkívül nagy szerephez jutottak az olajalapú festékkel vászonra festett nagyméretű figurális vászonfalak, amelyeknek az utaztathatóság nagy érdemük volt. Könnyen összetekerhetők és bárhol feltehetők voltak. Egyik legjelentősebb ezek közül Andrea Mantegna által készített "Euphemia" olajjal festett vászonképe 1460-ból. Szép példáját találjuk ennek a műfajnak XVI. századból Zittauer városából Szent János templom számára készített három és félszer négy méteres festett, applikált textilképnek, amely Krisztus keresztre feszítését ábrázolja. A kép befoglaló kerete is festve van, így összetekerhető és könnyen szállítható volt. Egy még régebbi, szintén német területről származó úti kárpitról is van tudomásunk, amely az 1400-as évekre datálódik és a tengeri úton lévő hajósok számára készült. A hosszú út alatt megtartott istentiszteletek alkalmával oltárképnek szolgált.
Magyarországon II. Rákóczi Ferenc eredetileg hat darabból álló zborói kastélyának falán függő, erősen itáliai karakterű, temperával festett utazásai alkalmával használt kárpitjaiból egy darabot őriz a magyar Nemzeti Múzeum. Ez az egyetlen hazánkban létező e vonatkozású emlékünk.
Az úti kárpit az elmúlt évszázadokban egy rendkívül igényelt műfaj volt. Lengyelországban is éltek e művészeti ágnak jelentős alkotói, hiszen a lovas és úgynevezett csíkos lengyel úti kárpitok ennek a művészeti területnek karakteres, rendkívül meghatározó darabjai voltak.
Az írott feljegyzések és a tárgyi emlékek alapján tudjuk, hogy a művészek a freskó és táblakép mellett ebben is jelentős műveket hoztak létre. Rendkívül gazdag technikai és anyaghasználatról adva bizonyosságot. Alkalmazták az úti kárpitokat az egyházi liturgiában, ugyanúgy, mint a világi életben.
Alkotásainkon keresztül szeretnénk elmondani, mit mond nekünk - most élő magyar művészeknek - ez a műfaj a XXI. század kezdetén, mit üzen és miről vall az ÚTI KÁRPIT.
A borítóról:
"Az Árpádkori magyar írásos emlékekben gyakran találunk kárpitokra vonatkozó feljegyzéseket. A középkori szójegyzékekből, végrendeletekből, adománylevelekből, külföldi utazók leírásaiból körvonalazható ebben a korban hazánkban fellelhető létük és fajtáik. Sajnos történelmünk következményeként, rendkívül csekély tárgyi anyag maradt ránk. Az írásos dokumentumok tanúskodnak arról, hogy Magyarországon az egyházi és világi főurak rendelkeztek művészet-szeretettel, igényességgel. Használták, alkalmazták a kárpitok különböző technikával létrehozott darabjait. Ezek a textilek igen nagy szerepet játszottak a magyarországi gótikus, reneszánsz és barokk belső terek díszítésében. Az egyik legkorábbi leírás Lübecki Arnold püspöknek, Barbarossa Frigyes kísérőjének, naplójában olvasható. Esztergomi fogadtatásuk alkalmával, III. Béla király ajándékozta meg őket egy sátorral, amelyben a szőnyegek mellett, nagyméretű úti kárpitok voltak. A kódexben fellelhető ábrázolásokat fontos forrásként értékelhetjük, amelyek a magyar textilművészet legrégebbi emlékeiről adnak hírt. A Nagy Lajos király uralkodása ideje alatt készült Képes-krónika (1360.) képein geometrikus, virágos és állatmotívummal díszített, falat borító számtalan ábrázolást látunk. A nagy reneszánsz uralkodónk, Mátyás király budai palotáját a flandriai, olasz, francia képes-kárpitok mellett, gazdag rajzú selyem és arannyal átszőtt bársonybrokát kárpitok is díszítették. A leírások szerint, útjai során sokszor magával vitte ezeket.
A XV. - XVI. században a várakban, palotákban, kastélyokban a falak felöltöztetése ilyen textilekkel történt. Sokféle technikával készültek. Ismerünk keletről hozott úgynevezett török, szász és székely kárpitokat. A nyugatról származóknál gyakori volt a vászonkárpit. A festettek között legtöbb a madár és vad ábrázolás. Eleinte ezeket Bécsben csinálták, később itthon is voltak már "kárpit írók". Az Olaszországban készültek leginkább mintás selyem, vagy bársonybrokát alapúak voltak. A bécsi általában zöld színű, jellegzetes szövésű és festett. A lengyel sokszor lovas ábrázolású, csíkos változatú. Domborított, festett, bőr kárpitokról is van leírásunk.
