Kovách Gergő szívesen játszik rá a közös tudásra, a mesékben, szólásokban, közmondásokban, szófordulatokban rejlő lehetőségekre. Ezek nemcsak inspirálják, ötleteket adnak neki, de egy olyan közös ismeret részei, amelyekre való utalások a néző dolgát is megkönnyítik. De ötletek számára bárhol és bármiből születhetnek, a feledés ellen pedig füzetekben rögzíti skicceit, amelyek azután vagy megvalósulnak, vagy sem, esetleg egészen más formában öltenek alakot. Mint mondja, nem a tradíciókat akarja kigúnyolni, de fontos számára, hogy „kisajátítsa”, élővé tegye azokat. Nem a maguk múlt idejében akarja átvenni őket, hanem újraértelmez, helyzetbe hoz, megfejelve egy sor új szemponttal például egy-egy történelmi alakot. A néző ettől egyszerre kapkodja a fejét és megy bele egy közös játékba, rejtvényfejtésbe.
Minden inspirálja és vonzza, ami alkalmat ad az alkotásra, mert amikor „bütykölhet.” Az általa használt technikák, anyagok – purhab, gyanta, gipsz, epoxi – remek lehetőséget adnak a viszonylag gyors és gazdaságos megvalósításra, a folyamatos alkotásra, és közben arra is, hogy sokféle receptet használjon a szobrok elkészítéséhez.
Kovách Gergő nem határterületet keres, hanem egyértelműen szobrot hoz létre, mégpedig hangsúlyozottan nem elitista szándékkal. A játéknak így az is része, hogy olykor bevonódnak azok a nippek vagy giccsbe hajló valamik is, amelyek körülvesznek bennünket.
Fontos számára a kapcsolat a közönséggel. Mint mondja, szobraihoz mindig nyújt fogódzót, motívumot, amelyek felismerhetők. Véleményalkotásra akarja bírni a szemlélőt, provokál, magyarázatkeresésre ösztönöz. Az ideális közönség számára az a néző, aki kellően kíváncsi, kicsit izgága, és aki nemcsak a megértés, de a továbbgondolás lehetőségét is keresi. Szobraival mindig emberi tartalmakat, emberre vonatkozó igazságot keres. Vallja, hogy a jó szobrok egyszerre közölnek egy történetet, miközben alkalmasak arra is, hogy a néző a saját világát lássa tükröződni bennük, mert „a jó munka egyszerre két irányba hat”.
Kovách Gergő „kupabúvár” gólyáját és társait örömmel látnánk köztereinken, de mind ez ideig nem sikerült áttörni a falakat, a hazai köztéri szobrászat nem igazán toleráns a Kovách Gergő és még sokak által képviselt szemléletmóddal, művészi megközelítéssel. Az alkotóval többek között ennek okairól is beszélgettünk.
A Buta gólya 2006-ban készült, és sok helyen, kiállításon, például Párizsban is megfordult már, amúgy pedig a műtermemben lakik. Viszonylag kevés olyan szobrom van, amit kültéren is ki lehet állítani. Ez most Cserhalmi Luca kurátor választása volt.
Ennek a szobornak az üzenetéhez ma már másképp állok, mint 15 évvel ezelőtt. Akkor ezzel magamat is figyelmeztettem, hiszen ő egy olyan gólya, amelyik ahelyett, hogy tenné a dolgát, és hozná a babákat, inkább a sikerbe, a kupába dugja a fejét. Ebbe belejátszott a strucc-asszociáció is. A Buta gólya a karrierista és a kicsit önző alapállás megtestesülése. Megalkotásakor személyes vonatkozása is volt, mert magam is szerettem volna kilépni ebből a helyzetből. A 2013-as Menő gólya már másképp jelenik meg, ő már kiemelte a fejét, peckesen bandukol, vállán egy batyuval, amiben benne lehet az egész világ, de egy baba is. A Menő gólya már egy büszke, vidámabb alak, már nem egy „kupabúvár”. Szentendrén a Képtárban volt látható néhány éve.
Jó lenne, ha ilyen hangvételű, vidám szobrokkal is lehetne találkozni a köztereken.
Az a fajta megközelítés, szemlélet, amit én a szobrokról gondolok és használok, a köztéri alkotásokkal foglalkozó bizottságoknál nem szokott sikert aratni. Ez a fajta színesség, kötetlenebb hangvétel nem igazán kedvelt, pedig úgy gondolom, hogy egy-egy formabontóbb, vidámabb, színes szobor azért elférhetne köztéren. A köztéri szobrok esetében viszonylag kevés példa van arra, hogy a megszokott, komfortos, kicsit unalmas világból kilépett munkákkal lehessen találkozni, és hogy azok még jók is legyenek.
Körülbelül tíz éve leszoktam a korábbi méretekről, mert kiszorítottak volna a saját életteremből, ezért visszatértem a kisebb méretre, és inkább belső térbe való munkákat készítek.
Ezekhez a szobrok merészség is kell, hiszen nem igazán a klasszikus felfogást képviselik...
Igen, de ez nemcsak az én érdemem. Még az egyetemen kialakult egy 5-10 fős szobrász társaság az ezredforduló után nem sokkal, és mi hoztuk be a kicsit kedélyesebb, pop-artos, színesebb, lazább megközelítést, szemléletet. Ez akkor nagy újdonság volt, és sikerünk is volt, ma pedig már sok követőnk van a fiatalok között, ami nagy öröm. Nálam ennek a forrása egy indiai út volt az egyetem alatt – később még többször is elmentem –, és ott találkoztam ezzel a harsányabb, színesebb, jókedélyűbb szobrászattal. A téma persze ott egészen más, gyakran szakrális, de a hangulatukból sokat merítettem. De az is ösztönzött, hogy meglehetősen untam már ezt a kicsit pohos, poros világot, és szerettem valami alapvetően mást csinálni.
Számomra az fontos, hogy legyen néhány mondatban kifejthető utalás, közmondás, tréfa, szólás, legyen valamiféle játék. A néző nyomozzon, találja meg a titkot magának, érje valamilyen aha-élmény. Persze, szeretném, ha szélesedne a közönségem, de a szobrászat elég keveseket érdekel.
Hol lakoznak a szobrai a kiállítások között? Vannak például intézményekben alkotásai?
A dunaújvárosi főiskola aulájába csináltunk közösen még 2009-ben egy domborművet Disznótorony címmel. Tulajdonképpen ez az egyetlen, amelyik állandó helyre került. A többieknél sem tudok ilyenről, miközben a mi munkáink az utcai bronzokhoz képest ugyan formabontók, de mégiscsak figurálisak.
Az absztrakciótól, a ködös progressziótól tudatosan tartom magam távol, én szeretnék a közönség felé nyitni. Számomra fontos, hogy ne csak egy szűk szakmai közeg érdeklődjön.
A szobraim egyébként gyűjtőknél is megtalálhatók, de van a Nemzeti Galériában is vagy Miskolcon, időszaki kiállításokon pedig rendre felbukkannak, például jelenleg a Műcsarnokban is.
A Szobrok a kertben kiállítás szeptember 27-ig látható a Szentendrei Régi Művésztelep kertjében.
Nyitókép: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
