 |
| Lukács Sándor és Hegyi Barbara |
Szellemes, szórakoztató, kacagtató, vidám, vicces - ezek azok a jelzők, amiket nemigen szoktunk a fasizmust felidéző művekhez társítani. Most ez mind helytálló. Emellett változatos, szövevényes, váratlan, ötletes, furfangos - egy nagyszerű író sziporkázó elméjének, biztos stílusérzékének, professzionális színházi (és filmes) mesterségbeli tudásának és humánumának bizonyítéka. Ránk pirít egyúttal, magyarokra: oly kevesen írtak le világívű pályát közülünk az irodalom, színház és film világában, mi mégsem tartjuk nyilván valamennyiüket. Lengyel Menyhért kiváló író volt, aki 30 éven át itthon (is) dolgozott, és meghalni is hazatért 1974-ben, 94 évesen. Itt az ideje, hogy befogadjuk. Ez a vígszínházi előadás valódi felhívás erre.
Egy lengyel színházi társulat civil kurázsijáról szól a történet. Tehetségük igazi megmérettetése az, amikor a valóság porondján a maguk eszközeivel, a színészettel szállnak szembe a pusztítással.
 |
| Fesztbaum Béla és Hegyi Barbara |
1939 augusztusában, a béke utolsó pillanataiban lép egy apró, bajszos emberke egy varsói hentesbolt kirakata elé. Ez a fantázia világa, a darab kiindulópontja. Pár héttel később azonban valóban beront képviseletében a német hadsereg és megkezdi majd hatéves európai ámokfutását. Ennek az ámokfutásnak a tempóját veszi fel a darab, annyi kacskaringóval és olyan szédületes dinamikával, hogy követni alig lehet. A sodró lendületnek egyaránt részese Marton László rendező, Radnóti Zsuzsa és Deres Péter dramaturg, Bagossy Levente díszlettervező és a színészgárda. Végtelenül puritán, mégis hangulatteremtő, kevés eszközt használó a díszlet, benne remek egyensúlyban van a jelzésszerű, számtalan helyszínt elővarázsoló tolófal és a részletekben gazdagabb színházi sarkok. Mert színház ez a színházban: a színészek színészeket alakítanak, akik spontánul, bátran és szellemesen játsszák ki a Gestapót, és aratnak kis győzelmet felette.
A teljes színészi gárdát fel kellene sorolnom, mert ez az az este, amikor bebizonyosodik, hogy valóban nincs kis szerep és nagy, csak kis színész és nagy. Mindenki remek a maga kis és nagy szerepében, mindenki levetkőzi összes beidegződését, manírját, rutinos reflexét: üde, friss szelek fújnak az előadáson. Lukács Sándor nem deklamál, nem patetikus, nem álmodozó, hanem ezerszínű, kedves, esetlen, hősies, önkarikírozó. Hegyi Barbara civil és vamp, hű és csalfa, naiv és rafinált, csábító szépasszony és tehetséges díva. Fesztbaum Béla egyetlen testtartásváltására nyíltszíni tapsot kapott: színészből Hitlerré és vissza változott át jelenetenként, nemcsak a teste, még a haja is átalakult. Bravúros alakítás. (Itt illeti dicséret a sminkest is!). Gyuriska János kicsit gügye SS-Gruppenführerként nagyszerű, de az mindenki: Molnár Áron, Mészáros Máté, Kerekes József, Dengyel Iván, Vallai Péter és valamennyien a kisebb szerepekben. Marton László számtalan ötlettel pergeti az előadást. Soha ilyen kacagtató fasiszta tombolást nem láttunk színpadon. Könnyünk ezúttal nem sírástól, hanem nevetéstől csorog. Jólesik.
