A színpadot nyolcszögben, emelkedő sorokkal üljük körül: mintha egy kút széléről kémlelnénk lefelé, hogy a kezdéskor középen, fekete kockán ülő két színésznő ? B. Fülöp Erzsébet és Tompa Klára ? hogyan és mit épít ebből a játékból. Patkó Éva rendezése az általa fordított szövegre és a színészekre hagyatkozik.
A fentről sugárzó fényben úgy néz minket, közönséget a két színésznő, mint falat a talán még élő, kútba esett kutya. Mindezt persze már utólag gondolom, mert amikor B. Fülöp Erzsébettel nézek szembe, pislogni is sajnálok, mert minél hiánytalanabbul látni akarom, ahogy ül mozdulatlanul, arcán kevés fénnyel és sok árnyékkal. Ilyenféle előadáskezdésnél, ha jól sikerül, izgalommal lehet várni, hogyan, melyik pillanatban, milyen ritmusban, mivel kezdődik el, és egyáltalán mi lesz, de most elnéztem volna egy órán át ezt a nőt, ahogy félhomályban egy fekete kockán, ölbe tett kézzel mozdulatlanul sűríti maga körül a lét szerethetőségét, esendőségét és képtelenségét.
Ez a színházi zazen ? az elfogadás, a rögzített figyelem, a bármire való készenlét állandó gyakorlása (próbálom a buddhista terminust magyarázni) ? a színészről, az emberről szól, és attól színházi, hogy ránk is vonatkozik, mert a kíváncsiságunkkal éppen a színészek miatt veszünk részt benne. Ebben a kezdésben, a megszólalás előtti hallgatásban benne van mindaz, ami aztán később elhangzik. Matei Vi?niec szószínháza elsősorban önmagunk felé fordítja figyelmünket, dekonstruál és a problémafelvetést a színészek által mindinkább képek nélkül közvetíti, ezért van a színészi testnek, arcnak az első pillanattól az utolsóig kiemelt jelentősége. Éppen ezért nem is találom szerencsésnek az akciókat (amikor például követ fognak egymásra), így a befejezést sem, hogy a sötét után ? amikor már mi is benne vagyunk a kútban ?, azt látjuk meg (illetve sajnos gyarló módon azonnal elvisz minket a kép), hogy a szereplők az egész teret elborították kenyérrel. Pedig ahogy a két színésznő szöveggel képes erős szituációkat teremteni, a végén is csak őket kellett volna néznünk. Jó volt látni, hogy az előadást minden különösebb ok nélkül nők játszották ? a magyar színházban (néhány kivétellel) ilyen egyetemes figurákat inkább férfiakra szoktak osztani. A két színésznő szakmaiságból teremtette meg a két figura személyes és változó viszonyát, ezáltal rámutatva arra is, hogy a szakmaiság már erősebb, mint a hagyományos preferenciák (amely szerint a színpadon egy színésznőnek az esetek túlnyomó többségében reflektált a nősége, a férfiszínészek férfisége ellenben sokkal ritkábban).
Matei Vi?niec rafinált szövege (Láng Zsolt dramaturgi munkájával) először le, majd felfedi a drámát, ami nekem első hallásra arról szól, hogy az önző céllal véghezvitt jócselekedetek haszontalanok, de még ennyire sem vagyunk képesek. A szöveg nem megfejteni valót, hanem értelmezési tartományokat kínál, szellemesen játszva a valóságosság (ahogy a kutyáról szólva egyre több realitást vet fel, rákérdezve például arra, hogy netán veszett vagy harap, esetleg fel kellene adni újsághirdetést, hátha előkerül a gazdája) és az elvonatkoztatások (felvetve, hogy miért nem ereszkedünk le érte, vagy egyáltalán ki akar-e jönni onnan az a kutya, netán, hogy a kutya a miénk) összecsúsztatásával. A szöveg ekként kínálja, hogy konkrét dolgokat elvonatkoztatva halljunk, és viszont, ami az előadásnak eleven humort ad. A szereplők önreflexióiból pedig ? amikor egy pillanatnyi szünet után azt kérdezik: megbolondultunk? ? magunkra és a világra ismerünk, mert az abszurdot nem az írók vagy a színházcsinálók találták fel, hanem az élet.
