Olyan érdeklődés övezte L. Simon László a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadását, hogy a jelentkezők döntő többsége nem tudott regisztrálni és bejutni az eseményre.
Lezsák Sándor politikus, író laudálta L. Simon Lászlót, és hangsúlyozta: egy ilyen méltatás a személyt, az életutat értékeli, nem a helyzetet, amelybe most gabalyodott. Mégis beszélt arról, hogy véleménye szerint L. Simon László „túltolta a biciklit”, amely nem csupán a sajátja, hanem egy kétharmados keresztény-konzervatív erőtér biciklije, amit fölöslegesen ne tologasson senki.
Lezsák Sándor összegzéséből is világos: L. Simon László többször állt talpra nehéz helyzetekből, volt már államtitkár, kormánybiztos, majd miniszter-helyettes, aztán ismét államtitkár. – L. Simon László öntörvényű, tudós egyéniség, aki gyakran került konfliktushelyzetbe, folyamatos újrakezdés jellemzi. A politikus pedig folytatásra buzdította. Bár megjegyezte: – Rend a lelke mindennek, az ügyeletes biciklit ne tologassuk ide-oda.
L. Simon László előadása elején leszögezte: papírból beszél, mert – ha már jelen van Nagy János (Orbán Viktor közeli munkatársa – a szerk.) és Kubatov Gábor (a Fidesz pártigazgatója – a szerk.) is – nem akar hibázni. Arról is beszélt, hogy mivel ez nem politikai nagygyűlés, hanem a művészet szentélye, csalódni fog, aki politikai állásfoglalásra számít. – Nem ejtem ki egyszer sem a kultúráért felelős miniszter nevét – jegyezte meg a Bibliából idézve: „Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak”.
Hangsúlyozta: nem tudós ember, az egyetemi előrehaladás béklyóját alkatánál fogva nem tudja elviselni. – A politika hűséget és fegyelmezettséget kíván, ezekkel az értékekkel nem volt bajom. A művészi szabadság kérdése régóta foglalkoztat, már tavasszal tudtam, hogy erről fogok beszélni. Az előadásom nem dobhatom be a hétköznapi politikai viták dögkútjába, viszont úgy sem csinálhatok, mintha a történtek nem helyezték volna más fénytörésbe az elhangzó gondolatokat.
Beszélt arról, hogy a parlamenti munka sok ponton átformálta a gondolkodását, a személyiségét. – A politizálás paranoiássá teszi az embert – jegyezte meg, ám az ő hitét a „méltatlan leváltások” sem vették el.
A rendszerváltás legfőbb érdemeként említette a szabadságot, azonban minden mást elhibázottnak lát. – A rendszerváltás óta eltelt három évtizedben a legnagyobb terhünket nem a cenzúra, hanem az öncenzúra jelenti – hangsúlyozta. A színházi alkotó Romeo Castellucci gondolatait idézte: „A legrosszabb az öncenzúra és a konformizmus. A művészi önkifejezés, a szabad véleménynyilvánítás tere egyre szűkösebbé válik, s ez a következő generációra nézve a legveszélyesebb. Az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban egyre inkább ez a szemlélet erősödik, míg Magyarországon, Lengyelországban inkább egy felülről jövő elvárás érvényesül. Nem tudom, melyik a rosszabb, mert a politikai korrektség azt jelenti, hogy az egyén állandó morális megfigyelés alatt áll, legfőképpen saját maga által.”
L. Simon László szerint is komoly probléma, hogy a választók pártpolitikai preferenciáik alapján ítélik meg a művészeti alkotásokat, a legtöbben az értelmezéskor képtelenek és nem is akarnak túllépni a sztereotípiákon, ez pedig az autonóm művészet és a szabad gondolkodás halála. – Korunk uniformizáló konformizmusa hat a legalattomosabban, hiszen a sokszínűség zászlaja alatt építi ki a maga monokultúráját. Véleményterroristák tömegeket kényszerítenek az egy irányba nézésre, propagandista eszközökkel – tette hozzá, mert úgy véli: aki nem igazodik a „morajló csordához”, azt megbélyegzik és kiközösítik. – Magyarország utóbbi években folytatott szuverenitás-küzdelme igen gyakran mutatja ezt a képletet. Ugyanakkor azzal a kockázattal is számolnunk kell, hogy a politikai konformizmus természetére rámutató szuverén politikai vezetők is – jogos – céljuk elérése érdekében, a modern médiapolitizálás eszközével élve, maguk is a konformizmus igényét alakítják ki a saját közösségeikben.
Arról is beszélt, hogy nem a jog eszközeivel való korlátozás jelenti a legnagyobb veszélyt a szabad világra, a konformizmus jegyében az emberek és a művészek önként adják fel a szabadságukat.
– A politikával foglalkozó alkotók esetében különösen nehéz a szuvereintás kérdése. Kritikus és önkritikus is lehet az ember, de független semmiképpen se, és ha valamilyen belső autonómiát sikerül megőriznie, akkor megtalálja az elkötelezettség és szolgalelkűség közti határvonalat, s azt nem lépi át. Belátom, mindez két és fél évtizednyi alkotói és tizenöt évnyi politikai pálya után erősen önfelmentésnek tűnhet.
Hangsúlyozta: a tartalom politikai üzeneteitől és morális dimenzióitól függetlenül is az alapvető szempont egy alkotás minősége. Hóman Bálint egykori kultuszminisztert idézte: „Elmúlt korok mecénásai és fejedelmi művészetpolitikusai megengedhették maguknak, hogy csak saját egyéni ízlésüknek megfelelő művészeti irányokat támogassanak. Korunk állami művészetpolitikusának minden konzervatizmusa mellett is le kell mondania saját ízlésének kizárólagos érvényesítéséről. A régibb és újabb keletkezésű, de napjainkban egymás mellett élő művészi irányok, felfogások és ízlések értékelésénél történeti nézőpontból kell kiindulnia.”
Beszélt arról, hogy nem ért egyet teljes mértékben Oscar Wilde vélekedésével, miszerint erkölcs és művészet nem függ össze egymással, inkább Kassák Lajos álláspontját érzi magáénak: „Gondolkodó ember előtt az irodalom embertformáló jelentősége nem lehet vitás. Ki ne látná, hogy a polgárság művészete: irodalom, zene, festészet, szobrászat, építészet milyen mély hatással volt az emberiség szellemi kialakulására. Holott a polgári művészet nem az agitatív tendencia közvetlen kihangsúlyozásában, hanem a formai tökély elérésében látta hivatása beteljesítését. Nagyon helyesen! A művészi produktum tartalma el nem választható a művész élet- és társadalomszemléletétől, magától a megalkotójától, ez esetben a polgártól, s így a polgári művész helyesen értelmezett föladata csak az lehet, hogy műve formában, vagyis a maga valóságában minél tökéletesebb legyen.”
L. Simon László szerint múzeumigazgatói leváltása nem függ össze a művészeti szabadság meglétével vagy hiányával. – Ha igazak lennének a sajtóhírek, hogy az MMA közgyűlésén a tiszteletbeli elnök pozíciójával kapcsolatos napirend-módosítási javaslatom áll az ügy háttérében, akkor inkább az intézményi, azaz az akadémiai autonómia kérdéskörébe tartozó problémának kell tekinteni a Magyar Nemzeti Múzeum kiváló közösségében végzett, a teljes magyar múzeumügyet szolgáló alkotó munkánk kettétörését.
Előadása végén a személyes szabadság belső korlátairól beszélt, Illyés Gyulát idézve hangsúlyozta: „Csak a művelt ember szabad.” Felvetette, hogy létezhet-e függetlenség államilag fenntartott intézményekben. Igennel felelt, de azt is hangsúlyozta, hogy ehhez szükséges a politikusok mértéktartása.
„A tehetetlen meghunyászkodást polgári kötelességnek nevezik, a tömeggel együtt-üvöltést bátorságnak, az érzelgősséget költői lelkületnek, a dióhéjak csörgetését haladó-szellemnek, a kapzsi, szűkhomlokú élelmességet észnek, a csoportos unatkozást szórakozásnak, a mirigyek játékát élvezetnek. A polgári kötelesség, bátorság, költői lelkület, haladó-szellem, ész, szórakozás és élvezet együttesét társadalmi és gazdasági egyensúlynak nevezik” – idézte Weöres Sándort. – Nehéz a magamfajtának ebben a törékeny egyensúlyban megtalálni a saját útját. A naivitásom és az életösztönöm olyan erős, hogy ezt a fajta próbálkozást sorozatos bukásaim ellenére sem adom fel. Annak ellenére sem, hogy azok, akik a sorsomról döntöttek, vagy nem értették, vagy nem becsülték a vívódásaimat. Vagy nem láttak benne értéket, vagy éppen tartottak tőle, irigyelték a teljességre való törekvésemet.
Fotó: MTI
