Hány szerelmet rejthetnek a történelem csatamezői?

Egy régóta várt ölelés hevében Rafael (Miguel Bernardeau) Sebastiánhoz (Guitarricadelafuente) fordul, és halkan odasúgja neki: „Senki sem tűnik el nyomtalanul.” E szavak – amelyek alapjaiban forgatják fel kettejük fogoly és fogvatartó szerepeit – tökéletesen jellemzik a spanyol fenegyerekek, Javier Ambrossi és Javier Calvo, azaz a Los Javis (A Javik) néven emlegetett fiatal rendezőpáros munkásságát, akiknek művészete szorosan összefonódik az emlékezet életmentő erejével. Ez a gondolat pedig talán sehol sem mutatkozik meg olyan tisztán, mint A fekete golyó című filmben, amely egyszerre szolgál vészjelzésként és mentőövként: figyelmezteti azokat, akik meggondolatlanul élvezik a modern kor törékeny szabadságjogait, miközben mindvégig kitartóan kapaszkodik az őszinte reménybe.

A neves spanyol költő és drámaíró, a mássága miatt meggyilkolt Federico García Lorca – aki rövid időre a vásznon is életre kel – befejezetlen műve alapján készült, rendkívül ambiciózus kosztümös dráma három, egymást váltó idősíkon játszódik. Rafael és Sebastián fizikailag 1937-ben élnek, ám vágyaik már a távoli jövő szabadsága felé mutatnak. Rafael egy árva katona, akit a spanyol polgárháború idején a fasiszta erők soraiba kényszerítettek, Sebastián pedig egy súlyos sérüléseket elszenvedett köztársasági harcos, akit az élet éppen az ő felügyelete alá sodor.

A sorsszerű találkozás nyolc évtizeden át gyűrűzik tovább, mígnem 2017-ben elérkezik Albertóhoz (Carlos González). A megrekedt drámaíró nyugodt madridi hétköznapjait váratlan telefonhívás szakítja meg. Kiderül, hogy egy rejtélyes örökség várományosa. Az örökség felfejtése nyomán találkozik Isabelle-lel – a Glenn Close által megformált, Lorcát kutató történésszel –, ami végül katartikus szembenézéshez vezet a saját múltjával és önmagával kapcsolatban.

Mindezzel párhuzamosan, 1932-ben a szorongó Carlos (Milo Quifes) olyan férfiak szűk körének kiszolgáltatottja, akiknek a város exkluzív kaszinójában zajló beavatási szertartása adja a film címét. Arról szavaznak, hogy beléphet-e elit köreikbe: a fehér golyó igent, a fekete nemet jelent, Carlosról pedig a közelmúltban elterjedt a pletyka, hogy homoszexuális. A szavazás kimenetele tehát sejthető.

A tavalyi Oscar-jelölt brazil filmhez, a szintén sűrű szövetű A titkosügynökhöz hasonlóan A fekete golyó is élesen látja: a politikai számvetés csak az ország és a nép iránti, kritikus elkötelezettségből fakadhat. A két Javi pedig kendőzetlenül elítéli Spanyolország kötődését azokhoz a nacionalista mozgalmakhoz, amelyek a második világháború előtt egész Európát hatalmukba kerítették.

A film rámutat, hogy a spanyolokra jellemző prüdéria megakadályozta őket abban, hogy megértsék: a vágyak természete és az illedelmes, szabálykövető, bigott társadalom kényszerű aszkézise közötti kettősség hívta életre az ország legjelentősebb művészeti alkotásait – miközben mindez egyúttal a művészek fájdalmas kiközösítéséhez is vezetett.

Bár a fergeteges nyitányt követően a film hangvétele egy kissé megbicsaklik, a rendezőpáros hamar visszatalál a helyes útra. Lorca műfajokat átívelő alkotásának zsigeri erejéből merítve hozzák létre annak hangos és nagy ívű, életteli filmes megfelelőjét. A fekete golyó technikai, szakmai szempontból is lenyűgöző. Raül Refree sodró lendületű, megindító zenéje, Gris Jordana káprázatos operatőri munkája, Alberto Gutierrez ambiciózus vágása, valamint a történelmi realizmust lírai ábrázolásmóddal ötvöző, következetes látványtervezés mind-mind hozzájárulnak a film monumentalitásához.

Kelet-európai cinizmusunknak helyenként hangyányit pátoszos lehet, ám ez a film remek példája annak, milyen erőteljes élményt nyújthat, amikor egy ilyen nagyszabású vízió széles vásznon, gazdag történetmeséléssé áll össze – és ahol a filmes részletgazdagság minden egyes ecsetvonásban emberi kéz munkájával párosul.

Alberto anyja – aki első pillantásra csupán egy megkeseredett, függőséggel küzdő és kifejezetten kellemetlen asszonynak tűnik – valójában a két Javi által elképzelt Spanyolország megtestesítője. Egy matriarcha, akinek noha gondoskodnia kellene gyermekeiről, ám a múltja annyira megkeményítette, hogy képtelen távolságot tartani a történtektől, ezáltal pedig nem tud eljutni saját gyengéd belső énjéhez. Emlékeit és valódi érzéseit jobbnak látja elzárni a fény elől.

Penélope Cruz telitalálat a cupletista, vagyis a spanyol földalatti kabarévilágból a katonák szórakoztatására átváltó, teátrális előadóművész szerepére. A színésznő valóságos rakétaként robban be a filmbe, fűzőbe szorított testéből pedig elemi erővel tör elő karakteres hangja, amely felrázza a kiéhezett katonákat. Pedro Almodóvar örök múzsája a ‘90-es évek óta a spanyol női ideál megtestesítője, és ezúttal ő kapja a feladatot, hogy felnyissa Sebastián szemét.

Javier Ambrossi és Javier Calvo filmje Cannes-ban elnyerte a legjobb rendezőnek járó trófeát, de díjazták a TIFF-en, no és a BIFF-en, azaz a Budapest International Film Festivalon is, ahol premier előtt volt szerencsénk megnézni, most pedig Spanyolország hivatalos Oscar-nevezettje – ám nem lennék meglepve, ha nem csupán az idegen nyelvű film kategóriában lenne esélye. 

A fekete golyó befejezetlen szerelmi történetekről szól: az érzelmi igazság visszahódításáról a fasizmus szorításából és a történelem mindent eltemető áradatából. Óriási magabiztossággal mesél el egy szerteágazó történetet, mégis végig képes elénk tartani a sebezhető oldalát. Egy nagy műgonddal megkomponált közelképből éppúgy képes érzelmi töltetet meríteni, mint egy, az aranyórában megörökített nagytotál látószögű horizont képből.

A zene, a tánc, a költészet, sőt, akár a vágyott személy nyílt szemlélése az elkapott, félelemmel teli tekintet helyett felszabadító pillanatokat kínál az elfojtott érzelmekkel küzdő szereplőknek.

Mi mást is tehetnének, amikor a sorok így szólnak: „sosem tudhatod meg, mennyire szeretlek, hiszen bennem alszol”? A látszólag különálló történetek pedig végül úgy állnak össze, mint egyetlen, megszakítás nélküli zenemű, hogy a végső crescendóra az idő illúzióvá, halottaink történetei pedig a jelen részévé válhassanak.