Charles Dutoit nem az a handabandázó fajta dirigens. E darabban egészen minimális intésekkel irányította az együttest, mely óriási apparátusa ellenére a tuttikban tökéletesen homogén, a pianókban a szólistával - a komponista szándékának megfelelően - egyenrangú játékkal nyűgözött le. A 2. tétel pianójában olyan leheletfinoman szólalt meg a mintegy nyolcvan muzsikus, mintha öten zenéltek volna, majd esőcseppszerűen koppanó pizzicatókkal simultak a hegedű alá, szinte éteri hangzásban egyesülve vele. Minden karaktert kihoztak a zenéből, de minden agresszió nélkül. Hihetetlenül puha fagotthangzás, bámulatosan finom kürtök, meleg és lágy bőgők (noha nyolc volt belőlük) tettek meg mindent, hogy a hegedű kényelmesen úszhasson velük, felettük. Amit meg is tett. Baráti Kristóf minden sallangot és hatásvadászatot nélkülöző, visszafogottan nemes játékkal, de ezer színnel játszott. Amennyire meg tudtam ítélni, a hatalmas kadenciák, amelyekben kibontakozott szenvedélye is, a sajátjai voltak. Hangzásuk olyan volt, mintha egy egész szólam szólt volna. A középső tétel nagy kadenciája után attaca következő harmadik tételben a szenvedély tovább fokozódott, amihez a zenekar is csatlakozott. Kivételesen szép játéka ráadást is követelt. Ysa?e Obsession című darabjában fölényes virtuozitásával nyűgözte le a közönséget.
Dvořák IX. ?az Újvilágból? szimfóniája annyira slágerdarab, hogy az ember hajlamos kicsit legyinteni rá, aztán pedig újra meg újra ráébredni, hogy nem véletlenül az. A cseh Dvořák elragadtatását tükrözi, amint megérkezett New York-ba, ahol a Nemzeti Konzervatórium igazgatói posztja várta. Nemcsak sodró erejű és hatásos, de szellemes és nagyszerű zene is, gazdag anyagában felbukkannak otthoni, népi dallamfoszlányok, melyek keverednek az indián és fekete zenével, amelyekkel Amerikában találkozott. Hálás darab, elég a kevésbé míves előadásmód is a sikerhez. A Royal Philharmonic Orchestra esetében azonban nem erről van szó. Hatalmas kontrasztokat épített fel Charles Dutoit, így a különböző zenei karakterek remekül érvényesültek. A mű számos szólisztikus részt tartalmaz, amelyet a kiválóbbnál kiválóbb szólamok úgy hajigáltak át egymásnak, hogy az ember csak ámult. A második tétel kissé szőrösre sikerült fúvós kezdéséért az ezt követő mennyei klarinétszóló kárpótolt, aztán a csodás fuvolák, az erőteljes, de nem durva harsonák, a valósággal búgó első hegedű, a remek oboa és újra csak a nagyszerű kürtösök, bőgősök labdáztak egymással. A dirigens tempóválasztása is hozott eredetiséget, jóval lassabbra vett néhány részt a megszokottnál, ebből robbantak aztán igazán a dinamikus részek. Öröm, ujjongás, félelem, honvágy, kalandvágy, elragadtatás, minden árnyalat megszólalt.
A titok egy remek karmester, meg az angol muzsikálás évszázados iskolája. Egyszerű ez, mint az angol gyep: elég ötszáz évig vágni meg locsolni és már zöldell is utánozhatatlanul. Valahogy ilyen, magától értetődő könnyedséggel muzsikál a Royal Philharmonic Orchestra is, bár ők nem ötszáz, csak 66 éve művelik ezt.
