Amikor az interjú időpontját egyeztettük, Kalocsán volt az édesanyjánál. Huszonöt éve él Budaörsön, mégis – ahogyan beszélt – úgy tűnt, mintha hazamenne Kalocsára. Mi jelenti az otthont?
Kalocsán minden fát, sarkot, követ ismerek, minden templomot, papot, ügyvédet, orvost és minden kocsmát. Elképesztő környezetben nőttünk fel egy 170 éves házban, ahol a nagyszüleim is velünk éltek. A ház százötven éve a családunké, persze elvették, mert nagypapám kuláknak számított, volt három homokdombja Pirtón, ahol csak királydinnye termett. Édesanyám családja részben horvát, gyerekként tanultam is horvátul, a kikötőben a halászokkal a mai napig megértetem magam. Kalocsa annyira otthonos számomra, hogy még egy órával el is halasztottam az indulást, húztam az időt a következő buszig. A Duna hét kilométerre tőlünk folyik, ott tanultam meg háromévesen úszni. Édesapámmal néha kisétáltunk a folyóhoz, azzal a felkiáltással, hogy nézzük meg, merre folyik a Duna. A nagy házban rendszeresen huszonegy-néhányan üljük körül az asztalt, és már gyerekként rengeteg kép és könyv vett körül minket.
Önnek is legendásan nagy könyvtára van. Ezek szerint a könyvek szeretetét otthonról hozta?
Igen, és mikor nyaranta minden normális gyerek elment focizni, én az érseki könyvtárban böngésztem a köteteket, régi kódexeket kutattam. A könyvek és a régiségek már gyerekként magukkal ragadtak. Tulajdonképpen vonzott minden régi kacat. A házam falán 140 festmény, grafika lóg, és 14 ezer kötetem van. Sokat jártam Toszkánában, Provence-ban, és mindig egy kastélyt szerettem volna. Jóban voltam az utolsó Teleki gróffal, az utolsó Zichy grófnővel, Nádasdy Ferenccel, Esterházy Péterről nem is beszélve. De a fagottozás nem hozza be a kastélypénzt. Azt kértem Ertsey Attila építészmérnöktől – aki Makovecz Imre tanítványa volt –, hogy a ház ilyen miliőt idézzen. Mindenütt boltívek és szobrok a világ minden tájáról. A könyvtár egy hét méter magas bástya, le van süllyesztve és fel van emelve, baromi nagy létra kell hozzá. A könyvek tapintása, illata nekem sokat jelent.
Miért lett mégis zenész? Hiszen dolgozhatott volna akár egy könyvtárban vagy nyomdában is.
Annyi mindennel foglalkoztam! A zeneiskolában zongorával kezdtem, aztán furulyáztam, majd gitároztam, és legvégül jött a fagott. Az akkori tanárom, Szalai Jóska javasolta apámnak, hogy kezdjek el fagottozni. Bele is vágtam Pécsi Fecó barátommal. A zeneiskolában nem volt elég basszushangszer, így egyik héten én gyakoroltam, a másik héten Fecónál volt a fagott. Gondolhatja, mennyire volt hatékony! Egyébként eredetileg csillagásznak készültem. Néptáncoltam a kalocsai néptánccsoportban, bejártuk egész Európát, kosárlabdáztam, bélyeget gyűjtöttem, mocsári teknőst tartottam… Minden érdekelt. Apám és nagyapám is polihisztorok voltak.
A felsoroltak egy része magányos tevékenység. Hogyan lett mégis közösségi, közösségépítő ember?
Ha valaki közösségi ember volt, az az apám. Ötven évig volt bíró Kalocsán, hatszázan voltak a temetésén. Az utolsó lovag volt. Kiment reggel a Fő utca sarkára, rágyújtott egy Kossuth cigarettára, és mindenkinek előre köszönt, megemelve a kalapját. A temetésén olyan szalagok voltak a koszorúkon, hogy Kati a Lidlből. Mindenkihez volt néhány kedves szava. Anyukám kórust vezetett, tanított, nálunk mindig mindenki csinált valamit. A testvéreim is ezt hozták magukkal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én a magányt is szeretem, de a koncerteken imádok a közönséggel parolázni, beszélgetni.
Tavaly nyáron templomi koncertjén jártam, amelyen cukorkát osztogatott a helyes válaszokért a közönségnek. Most is emlékszem, hogy egy fagott kiterítve két és fél méter.
Az 1960-as években ment a tévében Bernstein Hangverseny fiataloknak sorozata. Fekete-fehér tévénk volt, ezüstpapírokkal próbáltam elérni, hogy az adás ne legyen olyan szemcsés. A húsleves rotyogott a fazékban, a család pedig tátott szájjal ült a televízió előtt. Nekem ez volt az indítórugó. Engem nem a száraz ismeretterjesztés érdekel, hogy mikor, hol született a zeneszerző, hanem hogy hol van a zenében egy felismerés: napsütés, szerelem. Honnan szedjük például, hogy egy Vivaldi-hegedűversenyt milyen tempóban kell játszani? Hiszen a kottában nincsenek pontos bejegyzések. Ha valamit szeretnék, az egy időgép.
Melyik korba utazna?
Bachhal, Mozarttal, Vivaldival beszélgetnék. Isteni lenne! Játszanék nekik, vagy arra kérném őket, hogy ők játsszanak nekem. Mert az antikváriumban hiába keresem a Mozart-hangfelvételeket. Ön talált már?! Bizonyára egy fagott is egészen másként szólt akkor.
Miért éppen a fagott ragadta magával?
Matematika–fizika tagozatra jártam, és mint mondtam, csillagásznak készültem. A gének csodája, hogy a reáltárgyak iránti vonzódást a négyből egyik gyerekem sem örökölte. A többségük tán meg is bukott. Még az is felmerült bennem, hogy lehetnék zongorista. Gyakorolni mondjuk nem szerettem, de amit elsőre leolvastam a kottából, az tűrhetően jó volt. A zeneiskolán a tanszaki koncerteken én kísértem a többieket, engem pedig édesanyám. Egy téli koncerten viszonylag jól zongoráztam, de a fagottozásom borzalmas volt. Én mindig jó tanuló voltam, kevés kudarcélmény ért. Konok, keményfejű gyerek voltam (vagyok), és ezt nehezen vette be a gyomrom. Mentünk anyummal a síkos, téli úton hazafelé, belém karolt, és mondtam neki: – Mi lenne, anyu, ha fagottos lennék? Csak azért nem kaptam tőle egy pofont, mert a csípőprotézise miatt erősen kapaszkodnia kellett belém. Nem tudott mit kezdeni ezzel a pálfordulással. Mondta: – Rendben, menjünk, hallgasson meg valaki, hogy egyáltalán van-e rá esély. Elmentünk a kecskeméti szimfonikus zenekar első fagottosához, egy Marcello-szonátát játszottam neki, ami után azt mondta: – Minek készül a fiú? Csillagásznak? Ó, gyönyörű hivatás, hajrá. De én addigra már a fejembe vettem ezt a fagottdolgot. Elmentünk az Operaházba, anyu az ismeretségei révén elintézte, hogy Joó András meghallgasson. Bementünk egy Così fan tutte-előadása előtt, játszottam neki. Mire ő: – Mi lesz a fiúból? – Fagottos vagy csillagász – felelte anyu. – Á, ezt a fagottot ne erőltessék! De Gyurika nem adta fel. A rádióban hallottam ifjabb Hara Lászlót. Édesanyám elintézte, hogy elmenjünk az Állami Hangversenyzenekar próbatermébe egy meghallgatásra. A ’Kishara’ vagány, rendkívüli fickó volt, és – szerintem kicsit balhéból – azt mondta: – Rendben, vágjunk bele.
Attól fogva ő foglalkozott velem. Délutánonként feljártam hozzá Pestre vonattal, aztán egy éjszakai tehervonattal visszamentem Kalocsára. A mozdonyvezetőket édesapám révén jól ismertem – a Duna mellett a vasút volt a másik kedvtelésünk –, így megesett, hogy a mozdony mögötti szenesvagonban vittek haza. Aztán bekerültem a Bartók konziba, és döbbenten hallottam, mit tudnak a többiek. Szóval nekiálltam keményebben gyakorolni. Igazából nem tartom magam kiemelkedő tehetségnek, de dolgozni szeretek.
A Zeneakadémia elvégzése után szinte azonnal tanítani kezdett. Miért?
Miután elég szókimondó voltam (vagyok), nem minden tanár volt odáig értem az akadémián. Aztán Pongrácz Péter felhívott, hogy menjek oda tanítani. Mikor elkezdtem gyakorolni, napi öt-hat órát fújtam. Őszinte vagyok: a fagotton, hogyha belevágsz, azért lehet haladni. 17-18 évesen a vonós vagy billentyűs hangszerekhez késő lett volna. A két Hara tanított, a ’Kishara’ a konziban, az idősebb Hara László pedig itt, ahol most én tanítok. Hogy ez szerelem, hivatás, őrület vagy hobbi, azt nehéz lenne megmondani, de imádok fagottozni. Nekem nem erőfeszítés, hogy gyakoroljak. Ahogyan Kocsis Zoli mondta: a gyakorlás a mindennapi kenyerünk. A tehetség szerintem legfeljebb 30-40 százalék, a többi az „kilométer”, meló. Amikor 27 évesen egy külföldi turnén elütött bennünket egy járdára felhajtó autó – a barátom ott halt meg a szemünk láttára –, másfél-két évig nem fújtam. Minden elveszett, elölről kellett kezdeni.
A baleset után magától értetődő volt, hogy a fagotthoz tér vissza?
Isten tudja hányadik operáció után – már egy budapesti kórházban – kaptam egy csontvelő-agyhártyagyulladást, és negyvenegy-két fokos lázzal feküdtem kifeszítve. Apám naponta járt fel a tárgyalások után, a nővérek dugdosták előle a lázlapot. A felépülésem kilencven százalékban a családomnak volt köszönhető, ők tartották bennem a lelket. Bejött hozzám a kórházba egy zseniális zongorista, Krause Annamária egy újságból kivágott cikkel, hogy a Magyar Rádió országos fúvósversenyt hirdet. Ott feküdtem tehetetlenül, de ő közölte, hogy: – Gyuri, ezt te meg fogod nyerni. Mikor jobban lettem, akkor ez elkezdte piszkálni a fantáziámat.
Mindig a lehetetlennek tűnő kihívások vitték előre?
Anyám mindig mondta: – Gyuri, már megint kitaláltál valamit. Ilyen volt a Kék Madár Fesztivál létrehozása is. Mindenki ismerte a történetemet, a balesetet, és segíteni akart. Júniusban lesz a 32. fesztivál, és eddig 108 millió forintot gyűjtöttünk össze a beteg gyerekeknek. Biztosan lehetne ez sokkal több is, én mégis rettentő büszke vagyok erre az összegre. Engem úgy raktak össze, akár egy legót, darabokból. Tavaly hunyt el az az orvos, aki huszonvalahányszor operált.
A baleset megváltoztatta?
Se jobb, se rosszabb nem lettem tőle. Annak idején a média hőst csinált belőlem, pedig nem vagyok hős, ez volt a dolgom, hogy túléljem. A családi összefogás, ami korábban is megvolt – még erősebb lett. Tíz vas állt ki belőlem, mikor az édesapám meg az öcsém nejlont húztak rájuk, betettek a kajakba, és elvittek evezni a Dunára. Az Operában ki volt építve a rámpa. Huszonhat évet töltöttem az Operaház zenekarában, imádtam! A baleset miatt, támogatásként az összes magyar zenekar csinált nekem betétkönyvet.
Miért hagyta ott a zenekari muzsikálást?
Nagyon sűrű volt az életem, mindenütt játszottam, a triómmal turnéztunk, nem lehetett összeegyeztetni, de fájt érte a szívem.
A Kék Madár 32 éve működik, ez komoly idő. Mi tartotta életben ilyen sokáig?
A közösség lelkesedése, amely akkor is éltette, amikor az én erőm fogytán volt. A fesztivál ötletét egy jótékonysági koncert adta. Mikor már mankóval tudtam járni, kitaláltam, hogy szervezek egy hangversenyt a Fiumei úti traumatológia javára. Kocsis Zolit kértem meg, hogy hozzon össze egy koncertet. Megszerezte nekem a nagytermet, és egy bombasztikus műsort hoztunk össze. Rengeteg pénzt szereztünk a kórháznak, ahol én már családtagnak számítottam, hiszen két évet töltöttem ott. Olyan jól sikerült, hogy Zolival és Berkes Kálmánnal – aki egy klarinétversenyt játszott – megállapodtunk abban, hogy előadjuk ezt a koncertet vidéken. Jártunk mindenfelé az országban, az utolsó hangversenyt pedig a kalocsai főszékesegyházban adtuk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat javára. Bár időnként voltak koncertek Kalocsán, nagyszabású események ritkán. Sokan kérdezték utána, hogy miért nem szervezünk ilyet rendszeresen.
De tudja, mit? Őszinte leszek. Mikor az említett első hangversenyen megszólalt a Mozart-fagottverseny bevezetője, láttam, ahogyan felragyog egy nyolc-tíz éves kislány szeme az első sorban. Ez meghatározó volt. A következő évben már az Operaház zenekarával adtunk ott koncertet. Sokat gondolkodtam azon, mi legyen az alapítvány neve: Bicebóca vagy Sántikáljunk együtt, aztán eszembe jutott a Maeterlinck-mese, amelyet imádtam. Az első fesztiválra meghívtam Vukán Györgyöt, akivel nagyon jóban voltunk, El Kazovszkij állított ki egy régi kápolnában nyílt kiállítótérben. Azóta rengeteg ember megfordult ott: játszottunk operákat, adott koncertet Presser Pici, sorolhatnám. Egészen lehetetlen dolgokat találtam ki: előfordult, hogy ötven kiskatona tartotta egy balettelőadás díszletét. Nálunk a házban hatvan-hetven ember evett, édesanyámék főztek, édesapám hozta a bíróságról a székeket a művészeknek.
Egy fesztiválnál mindig az a döntő, hogy mennyi ideig tudod életben tartani. Volt, hogy én is elbizonytalanodtam, de eltökéltem, hogy amíg élek, ez a fesztivál lesz. A fiaim már bejelentkeztek, hogy örömmel folytatnák. Idén a Concerto Budapest jön Keller Andrással, a Mendelssohn Kamarazenekar Balázs János zongoraművésszel, a Katona József Színház egyik előadása. Mindenki teljesen ingyen vállalta. Eddig 1200 gyereken segítettünk. Ezt nem érdemes és nem is fogjuk abbahagyni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
