Nálam nagyobb rajongója nem lehet az amerikai irodalom e korszakos vonulatának. O'Neill, Steinbeck, Tennessee Williams, Arthur Miller vagy Albee minden darabját eksztázisban olvastam és néztem - néhány évtizede. Be kell látnom, hogy mára alaposan megemelkedett az ingerküszöböm, de tehetem bátran többes számba: az ingerküszöbünk. Olyan mennyiségben zúdul ránk a valós élet pokla mindenféle csatornán és olyan mennyiségben láttunk keményebbnél keményebb, agresszív, brutális filmeket az elmúlt két évtizedben, hogy a 40-60 éve megírt, akkor revelációt jelentő, izgalmas lelki kérdéseket újszerűen boncolgató művek egyszerűen nem kavarnak föl többé.
Ám azt is be kell látnom, hogy a színházak sincsenek könnyű helyzetben: hisz' mit is kellene játszaniuk? Az unalomig játszott Csehovot, az avíttassá lett polgári darabokat, mondjuk George Bernard Shaw-t? Az el nem kopó Shakespeare-t? Mindennel próbálkoznak, és a néző mindenre fintorog: ezt már láttam, ez elavult, ezt túlhaladtuk. Kortárs művek kellenének mai gondokkal, mai marcangolásokkal. Azokból meg nincs elég. Ki tudja, milyen drámák születnek ma Amerikában? Talán semmilyenek, mert (itthon) látni nem lehet őket. És mi a helyzet a régiekkel? Régiek? Albee 1966-ban, 43 éve írta ezt a darabot az oltári szentségnek beállított amerikai családkép falsságáról, hamisságáról, álszentségéről. A lavírozásról unalom és érdekesség, megszokás és kizökkenés között. Nála nem várhatunk olyan drámai elemeket, mint erény és bűn ütközése, az ő miliői ennél jóval szűkebb keretek közt mozognak: kisszerűség és még kisebb szerűség között.
Nem cinizmussal mondom ezt, hanem elismeréssel, hisz mindennapi életünk otthon, a négy fal között többnyire - szerencsére - nem drámaian nagy léptékű. Az egyensúlyozás a normális és őrült, a helyes és helytelen, a kibírható és kibírhatatlan, a józan és részeg között apró lépéseken, megrögzöttségeken át, ez teremti meg a mindennapok egyensúlyát, ami olyan hamis és érzékeny, hogy a legapróbb változás is kibillenti, például, ha hazaköltözik a lányunk, vagy ha hirtelen pánikukban barátaink nálunk keresve menedéket egy-két éjszakára beköltöznek a házunkba.
Jó volt ez a darab 43, 33, akár 23 éve is, kevés ma. Bodolay Géza a legelső pillanatban azzal kecsegtet, hogy friss széllel fújja át, mert a Sinkovits Imre színpad pici pódiumának hangsúlyos elemeként egy hatalmas képernyőn a Fatboy Slim erőteljes, pikáns szövegű dala alá Korda György régi klipjeiből vág be képeket, majd később az oroszlánok párzásáról látunk egy oktató filmecskét, amit South Park-részlet követ, ám ezek szervetlenül fityegnek az előadásban, mert a díszlet, a jelmez és a fordítás is a régi marad. A játék stílusát átfényezi itt-ott az irónia, ami néhol egészen a bohózatig merészkedik, de ezek nem markáns elemei az előadásnak, vagyis alapvetően maradunk 1966-ban, amikor visszakérdeznek az anonim alkoholisták klubjára mint ismeretlen újdonságra, és amikor a 36 éves nő gyerekszülési esélyeit teljesen leírják. Az egy más világ volt és ez is az. Ezt a mait néhány televíziós klippel jelezni kevés, amazt egy kétórás darabbal visszaidézni sok.
Az előadás maga nem felkavaróan jó, és nem is felkavaróan rossz. Langyos vagy meleg, nem hideg vagy forró. Nevetni lehet rajta, elgondolkodni alig. Nagy drámai csúcspontján mindenki hagymázos irracionalitásban, kissé nevetségesen tombol. Szétesett a vékony jégen táncoló látszat-rend, de ez nem vált ki katarzist. A színészek (Auksz Éva bántóan kellemetlen hangját leszámítva) nem emlékezetesen jók, de jók. Moór Marianna, Szélyes Imre, Kubik Anna, Hámori Ildikó és Mihály Pál mindent elkövetnek, hogy maivá tegyék a kissé poros figurákat. Nem igazán rajtuk múlik, hogy ezt az alakításukat hamar elfelejtjük majd. Munkájukhoz keveset tesz hozzá a rendező, szinte semmi eredetiséget nem produkál és - fájdalom - 2009-ben már a darab sem. "Meg kell mutatni az embereknek azokat a dolgokat, amik nem működnek... abban a reményben, hogy akkor majd tesznek róla, hogy jobban működjenek" - mondta Albee. Ez nem az az előadás, amitől bárki új életet kezd majd otthon.
