A Svájcból Budapestre települt fiatal kortárscirkusz-fenomén, Glass Ben munkásságáról a tavalyi Fringe Fesztivál látogatóinak lehet halvány képük; akkor én lemaradtam a röpke demonstrációról. Az időközben Glass körül létrejött offline:ontheater nevezetű formáció debütáló előadására a Váci út menti lerobbant, nagyrészt elhagyatott gyárcsarnok-városba kell kifáradni, a közlekedés - per metró - kiváló, a miliő bámulatosan rusztikus. Gyárportán áthaladva egy jókora csarnokba lépünk be, a térben egy lakókocsi, egy bizarrul szétkapott mikrobusz maradéka - itt most roncstelepi díszpáholy-székekkel -, előttünk egy remek hangulatú, sokat tudó játéktér, néhány sornyi székkel. "Cirkusz-színházi" produkcióként definiálja az Aranymacskát a kezünkbe akadt színlap: a játéktérben jókora vásznak, a tagolt falakon alpinista kötelek-hevederek jósolnak stílust.
A lakókocsiból morc éjjeliőrféle lép elő, hogy elkezdje az előadást, artista ő is; felkapcsolná a villanyt, ám a magasban szétmentek a drótok: macska ügyességével kapaszkodik fel a vasszerkezeten, és a varázslat hirtelen elkezdődik. A szédítő magasban egy betongerendán aranyló fejű, lomha figura nyújtózik: a rejtelmes címadó, a macska ő, alatta a színpadon viharos sebességgel megindulnak az események. A gravitációra fittyet hányó, nagyszerű, érzéki, remekül konstruált kergetőzés tanúi vagyunk: a játék nyolc szereplője a tér minden légköbméterét birtokba veszi. Parádés játékot látunk a kortárs cirkusz által oly nagyon kedvelt tissue-kon, az elasztikus vásznakon, melybe az artista a tagjait csavarja, hogy felkapaszkodjon, vagy pazarul ollózva kápráztasson szemet. Mint pók a falon, úgy mozognak, emelkednek-rontanak a magasba az Aranymacska táncos-akrobatái. Remekbe szabott jelenetekben csalják meg érzékeinket, hívnak kalandba, mutatkoznak meg előttünk. A produkció nem bír konkrét történettel, jól kitalált szerkezete önmagában is elismerésre méltó. A nemesen elegáns kunsztok, a szellemesség, a tér tökéletes birtokba vétele percek alatt boldog mosolyt csal az ember arcára.
Glass Ben a szinte az első sor feje fölé függesztett dróton egyensúlyoz: soha életemben nem tudtam még ilyen közelről megfigyelni a kötéltáncos varázslatos tudományát, a finoman egyensúlyozó kezet, a tapogató lábujjakat, a másodpercenként átrendeződő egyensúlyra reagáló izmok mozgását. Akkora a csend, hogy szinte egymás szívverését is hallani. Költői és virgonc képekben látjuk a nyolcak vándorlását ebben az egészen egyedülálló - a hazai terepen bizonyosan példa nélküli - előadásban, pazar zenei háttérrel. A játék lezárása egyenesen mesteri, de a poént lelőni nem illik. Ha sokáig kellett is várni, az új cirkusz végre megérkezett Budapestre.
