A 2021-es Filmtett-táborban készült, ötperces, kézirajzalapú filmben öt fiatal interjúalany mesél arról, hogyan szenvedte meg a párkapcsolatuk a világjárvány karanténját. Az alkotást, amely két további díjat is kapott, beválogatták az október 5. és 8. közötti Primanima fesztiválra.
Színészként, grafikusként, illusztrátorként vagy animációs filmesként határoznád meg magad?
Színészként annyira már nem. Inkább bábszínészként, mert az a műfaj egy picit jobban érdekel. De amikor például gyerektábort szervezek, oda szoktam írni azt is, hogy drámapedagógus, mert olyan végzettségem is van. Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely vezetője intenzív kurzusokat szokott tartani a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, egy ilyet elvégezve szereztem diplomát. Kezdetben nem akartam így meghatározni magamat, de mivel azóta gyakoroltam is ezt a műfajt, ma már bátrabban mondom azt, hogy drámapedagógus is vagyok.
Mivel foglalkozol a legtöbbet?
Az időm legnagyobb részét az illusztrátori munka tölti ki.
Mesterszakos színészhallgatóként részt vettél a Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című előadásának létrehozásában, ennek a a hagyományostól eltérő, komplex színháznak, amelynek alkotási folyamatát valamennyi résztvevő formálhatja, 2016-ban volt a bemutatója. Mi történt ezután?
Szerettem azt a produkciót, jó volt benne részt venni. Közben felvettek a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínházhoz, úgyhogy egy ideig Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy között utazgattam, egyrészt a mesterképzés, másrészt a Homemade előadások miatt.
Nem lehetett könnyű ide-oda utazgatni, hiszen 280 kilométeres távolságról van szó.
Két és fél évet töltöttem a bábszínháznál, végül felmondtam. Kolozsvárhoz kötött a magánéletem, a párkapcsolatom, döntenem kellett.
Feladtad tehát a bábszínészetet, aztán egyszer csak elkezdtél rajzolni. A közösségi oldalakon suki.agi.illustration név alatt osztottad meg a digitális rajzaidat. De feltételezem, nem ment simán az átállás.
Amikor otthagytam a bábszínházat, igazából fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni. Visszajöttem Kolozsvárra, és azon gondolkodtam, mihez kezdjek, folyton az járt a fejemben, hogy meg kéne élnem valamiből. Az egyik barátnőm megemlítette egy online munkakereső platform nevét, ahol projektekre keresnek embereket; ő is ott talált fordítói munkát. Körülnéztem, hátha találok valamit, ami nekem is fekszik. Kiderült, hogy nagyon sok szerzői kiadásban megjelenő könyvhöz keresnek illusztrátort. Már korábban is kísérleteztem a digitális rajztáblával, ezért olyan portfóliót állítottam össze, amivel ilyen projektekre jelentkezhettem.
Én úgy képzeltem, hogy már gyerekkorodban szerettél rajzolni, és ezért fogtál neki.
Persze, nagyon szerettem, de később kimaradt az életemből. Kicsit a kényszer vitt rá, hogy újra elkezdjek rajzolni.
Hasznos kényszer volt, mert azóta több ilyen jellegű könyvet illusztráltál.
Igen, többnyire külföldi megrendelőknek rajzoltam, főként gyerekkönyveket illusztráltam. Elsősorban pénzkeresés céljából, de kihívást is jelentettek.
Időközben Kolozsváron is akadt munkád: a Koinónia kiadónál most jelent meg a harmadik olyan kötet, amelyet te illusztráltál.
Az első hazai munkám a Tanerőtlen című Cseh Katalin-verseskötet volt. Ezt Ferenczy Noémi Egy közülünk című könyve követte, és most jelent meg Kása Gergely Kamion Kamill kalandjai című meseregénye, amit szintén én illusztráltam. Ennek még nem volt meg a hivatalos bemutatója.
Többször is részt vettél a Filmtett-tábor műhelymunkáin. Úgy tűnik, sokak számára sorsfordító esemény ez a filmes alkotótábor. A Filmtett című erdélyi filmes portál adatbázisa szerint 2016-ban a színészcsoportba, 2017-ben és 2021-ben pedig az animációs csoportba válogattak be rendezőként és animátorként.
Elég nehéz volt bekerülni, a színészcsoportba általában sokan jelentkeznek. Abban az évben az ott készült rövidfilmekben szerepeltem. Akkor még nem tudtam, hogy mi fán terem az animáció. A következő évben, már bábszínészként az animációs csoportba jelentkeztem, mert a bábszínház közel áll az animációhoz, hasonló gondolkodásmód kell hozzá. Az animáció során tulajdonképpen ugyanaz történik, mint a bábszínházban: élettelen dolgot, tárgyat varázsolsz élővé. Csak ez utóbbi élőben történik a színpadon.
Ekkor készítetted el az első animációs filmet Tudod, mitől félek? címmel.
Az egyfajta dokumentumfilm: gyerekek beszélnek a félelmeikről, rémálmaikról. Mindig szerettem gyerekekkel foglalkozni, bébiszitterkedtem is egy ideig, újabban pedig táborokat szervezek. A gyerekek történetei valahogy érdekesebbnek tűnnek és általában jobban érdekelnek, mint a felnőttekéi, és a téma is izgalmas volt.
Milyen élmény volt az animációkészítés?
A műhelymunka során rájöttem, hogy nagyon érdekel ez a műfaj. Kíváncsi voltam, hogyan lehet úgy „bábozni”, hogy nem élőben mozgatok valamit, mint a bábszínházban, hanem a számítógépen keltem életre a figurákat. Amikor jelentkeztem a csoportba, a barátom figyelmeztetett, hogy ez nagyon magányos munka, ezért lehet, hogy nem fog tetszeni. De kiderült, hogy szeretek egyedül dolgozni; jobban fekszik nekem, mint a csapatmunka. Azóta pedig csak erősödött bennem ez az érzés. Ha egyedül dolgozom, nagyobb biztonságban érzem magam: kisebb az esélye annak, hogy valaki megbántson, netán megalázzon. Ha valaha csapatban dolgoznék animációsként, akkor különös figyelmet fordítanék a kritikáim megfogalmazásának hogyanjára, és el is várnám a tiszteletet.
Ez alapján úgy tűnik, nem biztos, hogy a színházi munka neked való.
Nekem való lenne, ha egyenlő partnerként tekintenének rám.
A színház sajnos legtöbbször nem az a terep, ahol a rendezők – olykor színészkollégák – egyenlő partnerként kezelik a munkatársakat.
Talán a független társulatoknál más a helyzet. De például a már említett Homemade-et is azért szerettem, mert olyan csapatmunka volt, amelynek során mertem kreatív lenni, felszabadult voltam. Persze az rendhagyó produkció volt. Nehezen viselem, ha valaki, adott esetben egy rendező nem kezel egyenlő partnerként. Amúgy is többnyire önbizalomhiányban szenvedek, úgyhogy időnként nagyon összetörök olyankor. Begörcsölök, nem tudok kreatív lenni.
A rajzaid azonban rendkívüli kreativitásról árulkodnak. Különleges hangulatuk van, vidámak, ötletesek.
Valószínűleg azért, mert a rajzolás magányos elfoglaltság, békén hagynak közben.
Vannak ezoterikus jellegű munkáid, pontosabban fogalmazva mitológiából inspirálódó sorozatod is. Ezek hogyan születnek?
Nem vagyok spirituális alkat, az ezotéria sem igazán érdekel. Engem kimondottan a mitológia, a népmesék foglalkoztatnak. Nem azért rajzolok például istennőket, mert többistenhívő volnék, hanem mert foglalkoztatnak mint „irodalmi figurák”. Érdekel, hogyan gondolkodtak azok az emberek, akik ezeket az alakokat, archetípusokat kitalálták, és hogy ezek a történetek ma hogyan tudnak segíteni nekünk, hogyan tudunk hozzájuk kötődni.
A 2021-ben készített, Szerelem a korona idején című animációval már három díjat nyertél: megkaptad a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) helyi versenyén a zsűri különdíját, majd a legjobb animációs filmnek járó díjat a Filmul de Piatră szintén romániai fesztiválon. Nemrég a budapesti BuSho Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon a zsűri neked ítélte a legjobb animációnak járó díjat. Hogyan született meg ez az alkotás? Megkerestél ismerősöket, barátokat, hogy meséljenek a pandémia alatti karantén tapasztalatairól?
Igen, konkrétan ráírtam a barátaimra, barátnőimre. Volt, aki azt mondta, hogy nem szeretne erről beszélni, de ismer valakit, aki eléggé megsínylette. Eredetileg a mentális egészség bezártság által okozott romlása volt a témafelvetésem, de az első néhány interjú után kiderült, hogy azok a legizgalmasabb részek, ahol az interjúalanyok a párkapcsolatukról beszélnek. Úgyhogy már a tábor előtt megbeszéltük a csoport vezetőivel, hogy maradok a párkapcsolati témánál.
Kiválasztottam 15 percnyi hanganyagot, és úgy indultam neki a workshopnak. Az animációs csoportban meghallgattuk, és mindenki elmondta, hogy számára mi volt a legizgalmasabb. Ezt követően lerövidítettem öt percre. Elég nehéz volt megvágni, mert nagyon jók voltak a szövegek. Tudtam, hogy tíz nap alatt nem lehet „szép” rajzokat készíteni, úgyhogy eldöntöttem, hogy inkább „firkás” lesz a film. Probléma volt, hogy mindegyik interjúalanyt ismertem, ezért próbáltam úgy megrajzolni a karaktereket, mintha most hallanám a hangjukat először.
Hogyan reagáltál az első díjra? A TIFF-es különdíj hétezer euró értékű posztprodukciós szolgáltatásokkal jár együtt.
Egyáltalán nem számítottam rá, csak beküldtem. Gondoltam, lesz, ami lesz. Nem is voltam biztos benne, hogy animációt is be lehet küldeni a TIFF-re. Aztán egyszer csak szóltak, hogy menjek a díjátadóra. Ugyanez volt a Filmul de Piatră fesztiválon is. Ott nem is kaptam értesítést arról, hogy beválogatták a filmemet, csak néhány nappal a fesztivál előtt kérdezték, hogy megyek-e. Sok helyre beküldtem, úgyhogy igazából meg is feledkeztem róla.
A BuSho esetében is így történt?
Arra már tudatosan jelentkeztem be, ahogy a Primanima fesztiválra is, ahova szintén beválogatták. Különben mindig furán reagálok ilyen helyzetekre: úgy érzem, biztosan valami félreértés történt. Amikor Gábeli Tamás felhívott, és megkérdezte, hogy megyek-e a díjátadóra, mert lesz egy kis meglepetés, mondtam: persze, meg akarom nézni a bestofot. Aztán kiderült, hogy díjat kaptam. Nyilván büszke vagyok ezekre az eredményekre, és nagyon jólesik az elismerés, csak biztosan több önbizalmam kellene legyen.
A sok foglalkozásból, amiket felsoroltunk, a továbbiakban mire fókuszálsz majd?
Mindig arra, ami éppen jön. Ha valamit kezdek megunni, akkor gyorsan áttérek másra. Biztos, hogy sokkal jövedelmezőbb lenne, ha ráállnék egyvalamire, és azt kiépíteném, de én nem tudok csak egy dologgal foglalkozni. Lassan megismerem önmagamat. Sokáig úgy képzeltem, hogy én olyan vagyok, aki nem is gondolhat B tervre, mert akkor az A terv nem fog sikerülni. És azt is gondoltam magamról, hogy nagyon fudri, azaz szeleburdi vagyok. De most rájöttem, hogy nem. Ha munkáról van szó, nagyon is alaposan eltervezem a dolgokat, és ha kizökkentenek, nehezen váltok.
Eszerint önismereti folyamaton is átestél az elmúlt évek alatt, ami pozitív eredménnyel zárult.
Igen, és ennek nagyon örülök. Remélem, hogy tartós lesz.
Nyitókép: Szucher Ágnes illusztrátor, animációs filmes. Fotó: Jakab-Benke Nándor
