Látogatóban Lezsák Levente lovas kaszkadőrnél

Kaszkadőrként nagyon sok helyre elvetődtem a világban. Három dolgot mindenhol tudtak rólunk, magyarokról. Azt, hogy gulyást gulyással eszünk, hogy Puskás Öcsivel egy helyen születtünk, és hogy mi magunk vagyunk a nagybetűs Lovas Nemzet – jegyzi meg Lezsák Levente. – Sokat gondolkodtam azon, miért vélik azt mások, hiszen az önmagában még kevés, hogy a történelmünk ezer szállal összefonódik a lovakéval, hiszen az ő hátukon száguldoztuk be a fél világot, jöttünk be a Kárpát-medencébe, szereztünk otthont magunknak, aztán tartottuk meg, lovak segítségével szerveztük társadalmunkat, akár a nomádra vagy a feudálisra gondolunk, hiszen ez más nemzetekre is igaz. Aztán rájöttem, hogy egyetlen nép van a világon, egyetlen kultúra, amely eredetét a lovakhoz köti. Ez a Fehérlófia-mítosz. Arról szól, hogy van egy csodálatos kanca, amely embergyereknek ad életet. Ennek a gyereknek a története tulajdonképpen a magyarság megszületésének a története. Vagyis a magyar kultúra, a magyar nemzet önmagát egy csodálatos hófehér lóhoz köti. Van egy görög szó, arche, ez a kezdetet jelenti. Arisztotelész azt mondta az archéról, hogy a kezdet a már megtett útnak több mint fele. Heidegger pedig arról értekezett, hogy a kezdet nem mögöttünk hever, hanem előttünk jár, meghatároz bennünket. Ha így tekintünk a kezdetre, abban ott van a saját történetünk is. Ha mi, magyarok a saját kezdetünket egy hófehér lóhoz kötjük, az azt jelenti, hogy a mi kultúránkban erősen jelen van a ló, és meghatároz bennünket, akár akarjuk, akár nem. Mi, magyarok, amikor néppé szerveztük magunkat, ez Belső-Ázsiában egy olyan tájon történt meg, ahol az ember először szelídítette meg a lovat és kötött vele örök szövetséget. Ez teljes mértékben átalakította a kultúrát. Lovaik hátán az akkori pásztoremberek sokkal nagyobb területet tudtak bejárni, sokkal több állatot tudtak egyben tartani, mint előtte lábon. Mivel a ló meghatározta és átalakította az emberi társadalmat, a magyarság születése ehhez a mozzanathoz köthető. Mi egy olyan nomád társadalomként definiáltuk aztán magunkat, amelyet alapvetően a ló alakított ki. A magyarság a lovak által alakult azzá, ami. Másfelől olyan őstudást rögzít ez, amelyet elvesztettünk a racionális kultúrában, amely a szintetikus én túlerejét hirdeti.

Mint mondja, ez azt jelenti, hogy egy olyan szintetikus világot építünk fel magunk körül és magunknak, amely az organikus, animális énünket teljes egészében háttérbe szorítja. Úgy véli, a Fehérlófia-mítosz éppen arról szól, hogy az énünknek két része van, egy animális-organikus, valamint egy racionális-szintetikus én. Ha bármelyik túlsúlyba kerül, akkor félemberek egészségtelen civilizációját építjük.

Ez a legenda azt is rögzíti számunkra, hogy mi az egészséges és teljes élet záloga – egyensúlyban tartani az animális-organikus énünket a racionális-szintetikussal. Ha erre képtelenek vagyunk, akkor mindenképpen bukásra ítélt civilizációt építünk. Éppen ennek a válságtüneteit látjuk ma – mutat rá a lovas kaszkadőr. – A Fehérlófia-mítosz arra figyelmeztet bennünket, hogy vissza kell térni az egyensúlyhoz. Az a fantasztikus a lóval való munkában, hogy csak ebben a formában működik jól, amiről beszélek, ezt az egyensúlyt kell velük megteremteni. Ha ma felcsapsz egy lovaskatalógust, látsz benne mindenféle szerszámot, ami arra szolgál, hogy a természetnek ezt a nyers erejét megfékezzük. Pedig ha egészséges kapcsolat van ember és ló között, és létrejön a kommunikáció, semmiféle eszközre nincs szükség, hogy betörd, megtörd ezt a természeti erőt. Hiszen ettől kezdve úgy működik majd együtt veled, ahogy lélegzed a levegőt vagy beszívod a napfényt, és feltölt energiával.

Az első lovaglás és a csikósok

Miközben Levente ezekről a dolgokról beszél, azon töprengek, vajon az ő gyermekei értik-e, érzik-e már ezt az egyensúlyt ló és ember között. Már kérdem is, amikor mosolyogva mondja, nézzek magam mögé. Éppen ott áll egy ló, mellette Levente felesége, Kitti, aki maga is kaszkadőr. Kislányuk, aki még nincs kétéves, a ló hátán ül, megöleli az állat nyakát és ráhajol. Mindezt ösztönösen teszi. Levente abban a pillanatban mutat egy régi képet is, amelyen a fia van épp olyan helyzetben, mint most Villő.

Azt is elmeséli, hogy őt magát is gyerekként érintették meg először a lovak, egészen pontosan a filmeken keresztül. Miután látta A Tenkes kapitányát, a Rózsa Sándort, valamint az indiánfilmeket, lélekben lóháton beszáguldozta a környéket a hősökkel együtt. S bár vidéken nőtt fel, nekik nem voltak lovaik, a környéken mások is inkább fuvarozásra használták ezeket az állatokat. Ugyanakkor volt egy lány a faluban, aki lovagolt – őt a legtöbben bolondnak tartották, míg a kisfiú Levente inkább hősként tekintett rá, hiszen a hősök mindig lovon érkeztek.

Miközben a dombtetőről szemléljük a békésen legelésző állatokat, az is szóba kerül, hogy Levente tizenkilenc évesen, filozófia szakos egyetemistaként ült először lovon, nem is akármilyen körülmények között. Egy barátja vitte el a Karcag melletti pusztába, ahol a csikósok rakták lóra, amelyet szőrén kellett megülnie, hogy eljussanak a kocsmáig, ahová a csikósok igyekeztek. Nem titkolja, hogy tartott a helyzettől, különösen, hogy visszafelé az ügetést vágtára váltották, de a teste ösztönösen kezdett reagálni a ló mozgására, és szerencsésen túlélte a kalandot. Ettől kezdve az élete szerves része lett a ló. Hónapokon keresztül a csikósokkal élt, majd velük lépett fel először a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is az édesapja, Lezsák Sándor által írt Atilla című rockoperában, ahová egy kemény kaszkadőrválogató után kerülhetett csak be. Ezt Pintér Tamás, avagy Oroszlán tartotta. Röviddel ezután az is eldőlt, hogy bár filozófiát tanult, mégis inkább kaszkadőrként szeretne tevékenykedni. Levente nem titkolja, nem az a kívánatos módja a lovaglástanulásnak, amelyen ő a csikósok között átesett. Később ő is tanult klasszikus lovaglást, ma is mestereként említi Szímhár István Torit. Pályája igen sikeres lett, számtalan hazai és külföldi produkcióban szerepelt, s ma már kaszkadőr szakértőként is dolgozik. Amikor megkérdem tőle, fél-e az olyan szituációkban, amikor felgyújtják a lóval együtt vagy éppen le kell ugrania egy magas épületről, azt mondja, ez a munka nem a félelemről szól, mert ha biztos abban, amit csinál, nem nagyon érheti baj. Eddigi pályája során csupán két sérülése volt, ami előző állítását igazolja.

A természetes lókiképzés

Miután kigyönyörködtük magunkat a természet és a lovak harmóniájában, ami különleges szimfóniaként lopakodik az ember lelkébe, lesétálunk az egyik elkerített területre, ahol három csodás fehér ló legelészik. Az egyik, a legidősebb, azonnal hozzánk siet, amikor meglátja Leventét. A harminckét éves állatnak jár a simogatás, a kényeztetés a gazdától, akivel élete jelentős részét töltötte. Sok-sok produkcióban dolgoztak együtt. Ez a ló is, mint a kaszkadőrlovak mindegyike, igencsak fegyelmezett. Kapok is némi spontán bemutatót abból, hogy a kaszkadőrlovak mire képesek, ugyanis pár percen belül mellénk szegődik a másik két fehér ló is, és beállnak egymás mellé, úgy, ahogy annak idején az egyik bemutatón kérte tőlük Levente. Mosolyog, azt mondja, ezek az állatok már csak ilyenek, emlékeznek most is arra, amit anno megtanított nekik.

S hogy Levente természetes lókiképző módszere miben tér el a megszokottól? A legfontosabb dolog az, hogy a lovakkal való természetes kommunikációra helyezi a hangsúlyt. Soha semmilyen körülmények között nem használ sem erőszakot, sem fenyítőeszközöket. Amikor azt kérdem tőle, ő is suttogó-e, akkor azt feleli, a módszere hasonló, de nem nevezi magát suttogónak. Az azonban tény, hogy eddig még nem találkozott olyan lóval, akit ne tudott volna megszelídíteni és felkészíteni. Pedig hoztak már hozzá reménytelennek tűnő állatokat is. Azt mondja, hogy ő a természeti törvényeket kihasználva beleilleszkedik a ló világába. Egy közös ménessé válnak, amelyben az ember megszerzi a vezető pozíciót. Olyan szituációkat teremt meg testbeszéddel, amelyben a ló elfogadja vezetőjének. A ló csatlakozik hozzá, jelzi, hogy az ő ménesének tagja akar lenni, és ettől kezdve nincs versengés, csak együttműködés.

A cikk eredeti változata a Magyar Kultúra magazin ló témájú lapszámában jelent meg (2022/9).