Kisgyerekként mérnök, csillagász szeretett volna lenni ? mesélte egy interjúban. Rendkívül jó matematikai eredményei voltak, országos versenyekre járt, mégis a színészet felé fordult. Mi terelte ebbe az irányba?
Nagyon álmodozós gyerek voltam, vonzott a mérnök lét és a csillagászat mellett az erdészet is, igen, de árvaházi nevelőnő vagy állatgondozó is szerettem volna lenni. Ráadásul nagyon tárgyilagosan láttam magam kívülről, tudtam, hogy nem úgy nézek ki, mint egy színésznő. Már kislányként látszott ez, hiszen jelentéktelen, egészen kicsi, vézna, ázott veréb formájú gyerek voltam. Egy időben ugyan kifejezetten mutatós szőke loknis hajam volt, és anyukám mindig masnit kötött bele, ám amikor elkezdtem kamaszodni, nem tűntem színésznő típusnak. A szomszéd gyerekekkel állandóan színházasdit játszottunk, ilyenkor én találtam ki a történetet, a szerepeket, én rendeztem, én öltöztettem őket és én játszottam a főszerepet is. Ezen sok gyerek átesik, legtöbben kinövik, van, aki úgy marad. Általános iskolában inkább ifjúsági regényeket dramatizáltam és rendeztem is, de soha nem játszottam a darabokban ? akkor még rejtőzködtem. Középiskolában kezdtem el vágyakozni a színészetre: Arbuzov Tánya című drámáját adtuk elő, és először arról volt szó, hogy én rendezem, de később az orosztanárnő rám osztotta a főszerepet, ő pedig besegített a rendezésbe. Aztán jöttek a szavalóversenyek, a versek, amelyek kapcsán előjött a közlési szándék ? ezt a szót persze csak később tanulja meg az ember ?, és előbukkant a rejtett exhibicionizmus is. A középiskola alatt MÁV-nevelőintézetben voltam Békéscsabán, az ottani igazgató, aki már akkor, a hatvanas évek elején európai gondolkodó volt, kezdett el biztatni, ösztönözni. Mikor érettségi után elkezdtem dolgozni, mert muszáj volt, hiszen egy családból két gyerek nem tanulhatott tovább, a bátyám pedig már egyetemre járt, lassan felerősödött a színház utáni vágyakozás.
Jelentkezett is a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
Igen, megpróbáltam a felvételit, ahol rögtön az első rostán eltanácsoltak. Pontosan tudtam, hogy ha én lennék a bizottságban, én se venném fel magam. Az empátiakészség ? tehát a koncentrációképesség olyan foka, amikor hihetetlen erővel tud az ember belehelyezkedni egy szituációba, és ezért olyan, mintha valóban megélné ? tudtam, hogy nekem ?megvan?, de ott, egy vizsgán nem voltam képes megmutatni. Bennem pedig kizárólag ez az érték, egyszerűen csak ügyes lenni nem akartam.
Ha nem is tudta kifelé közvetíteni ezt a képességét, a szakma mégis felfigyelt a tehetségére.
Az okozott nagy ?rámfigyelést?, amikor Az emberke tragédiájában játszottam Évike szerepét 1965-ben a Ki mit tud?-on egy kaposvári irodalmi színpad tagjaként. A színház vezetői azt hitték, hogy találtak egy nagyon fogékony, könnyen instruálható gyerekszereplőt, pedig én akkor már elmúltam 21 éves, de csak 10-14 évesnek néztem ki. A kaposvári Csiky Gergely Színházban éppen Gárdonyi Géza Ida regénye című művének zenés adaptációjához kerestek intézetis kislányokat, és behívtak meghallgatásra, majd kérdezték, hogy tudok-e jönni felmondási idő nélkül, tehát azonnal. Akkor a megyei bíróságon dolgoztam, és az irodavezető kísért fel az elnökhöz, aki olyan pici volt, mint én, így szembe tudtam vele nézni, és azt mondta: ?Ha annyira szeret szerepelni ez a kislány, hadd menjen!?, majd megcsipkedte az arcom és elengedett. Így kerültem a színházhoz mint segédszínész. Aki felvett, Horváth Jenő főrendező és Gáti György, a színház igazgatója politikai okokból azt az egy évadot sem töltötték már Kaposváron, leváltották őket, helyettük egy eredeti foglalkozása szerint pék lett a színház igazgatója. Az ő működése alatt kilátástalannak tűnt a helyzetem, mert ahhoz, hogy valaki észrevegye azt a rejtett esetleges tehetséget, amely bennem volt, nagyon érzékenynek kellett volna lennie, nem olyannak, aki mint jó szocialista egyszer csak színházigazgató lett.
Mi tartotta mégis ott?
Horváth Jenő, aki az ország egyik legcsodálatosabb rendezője volt akkor, egy Dorottya című musicalt rendezett, és az egyik próbán azt mondta: ?Az a kis fekete jöjjön ide előre!?. Tudni kell, egy időben azért, hogy hátha érdekesebb leszek, zsilettpengével egérrágtára vágtam a hajam és feketére festetettem, ráadásul állandóan testhezálló fekete nadrágban és trikóban jártam. Tehát az a mondat tőle, aki a primadonnát elküldte kalauznak, ha nem tetszett neki ? volt is egy előneve ezért, G., azaz Gonosz Horváth Jenőnek hívták, mert hihetetlenül keményen tudott megalázni olyan embereket, akik nem tetszettek neki a színpadon ? hatalmas dicséret volt, olyan, mintha a főiskolán átmentem volna az első rostán. És ha valaki úgy érzi, hogy nem képes mást csinálni, akkor erős tud lenni, kivárja az időt, amikor előrébb lehet jutni.
Gondolom, ez az idő Zsámbéki Gábornál érkezett el.
A színházhoz 1965. november 1-jén szerződtettek le, és ?68-ban jött oda Zsámbéki, aki a János vitéz karában meglátott engem, ahogy sirattam a vőlegényemet, kiemelt és elkezdett szerepeket osztani rám. Kezdetben mindig kihúztak, a pék igazgató kedvese kapta meg a fiatal lány szerepeket, de később Zsámbékinek sikerült egy gyerekszerepet rám osztania, és ezután megváltozott a helyzet. Komor István is meghatározó személy lett, amikor kinevezték főrendezőnek. Abban az időben ugyanis nem lehetett diploma nélkül színésszé lenni, a színész I. minősítést elérni. Komor István kért a minisztériumból státuszengedélyt és harcolta ki nekem a színészi kinevezést.
Mielőtt ez megtörtént volna, nem gondolt arra, hogy újra megpróbálja a felvételit?
A kontroll nagyon jól működött nálam, tudtam, hogy mi az értékem és mit nem tudok. Éppen ezért biztos voltam benne, hogy hiába mennék oda, ha nincs az a szerep, az a szituáció, az a rendező, aki kihozza belőlem azt a fajta képességet, amely miatt színész tudnék lenni. Nem volt rá remény, hogy egyszer csak megtetszem ott valakinek.
Azokkal, akik akkor a bizottságban ültek, találkozott, miután sikeres színésznő lett?
Volt egy tanár, aki az egyik pesti vendégjátékunk után odajött hozzám, és azt mondta: ?mea culpa, mea culpa, gratulálok, Juditka?.
Visszatekintve ezek szerint mondhatjuk azt, hogy ha Kaposvár nincs, akkor most nem lenne színész?
Igen, sőt még az sincs kizárva, hogy mérnök lettem volna végül, vagy maradtam volna a jogi pályán, bár az mégsem az volt, amiről álmodoztam. Kamaszlányként az ember az igazságot szeretné védeni, de annyira másról szól az egész. Rettenetes csalódások értek volna, ezért nagy szerencse, hogy minden úgy történt, ahogy történt. Ráadásul az a típus vagyok, aki végtelen sok feszültséget élt meg eddigi élete során, és azt gondolom, hogy ha nem lehettem volna színésszé, ha nem kerülök színpadra, akkor már rég belülről ráznám a rácsot. Ami azt jelenti, hogy vagy egy idegosztályon, vagy akár börtönben lennék? Fantasztikus adomány, hogy a színpadon rengeteg feszültséget játszhatok ki magamból, mint például a Pedig én jó anya voltam című darabban ? ebben kétszeres gyerekgyilkosság miatt felakasztanak egy fiatalembert és az anyjával készült riportokból Vajda István összeszerkesztett egy anyagot, amelyet Anger Zsolt rendezett előadássá a Pinceszínházban. Mindennek már nyolc éve. Hihetetlen ajándék ez egy ilyen kőkemény anyagnál, hiszen manapság legtöbben csak szórakozni szeretnének a színházban. Ám szerencsére mindig akad egy réteg, amely erre a kemény előadásra is kíváncsi.
Mit gondol, miért van az, hogy ilyen remek előadások ? súlyos, de remek előadások ? szinte mindig a kis színházakba szorulnak?
Ezek rétegdarabok, nem igazi nagy kőszínházak számára születnek, hanem rejtőzködve, eldugva kapnak teret. A Pedig én jó anya voltam nem való egy márvánnyal borított előcsarnokú színházba, hiszen iszonyatos sötétségeket tár fel.
Visszatérve kicsit Kaposvárra: 1994-ben jött el onnan végleg, ahogy ön fogalmazott korábban, egy hirtelen döntés következtében. Ha visszamehetne húsz évet, és ismét döntenie kellene, akkor sem változtatna az elhatározásán?
Ha most, a mai agyammal kellene döntenem arról, hogy eljövök-e onnan, akkor sem biztos, hogy másképp döntenék, hiszen akármennyire kötődtem Kaposvárhoz, ott egyszer csak valami kifáradt, egyre több volt a széthúzás és az elszerződés. Jordán Tamás, Lázár Kati, Koltai Róbert, Csákányi Eszter is mind eljöttek már Kaposvárról. Emellett az életformámon is változtatni kellett, ugyanis négyszer-ötször tettem meg a Kaposvár?Budapest távolságot oda-vissza, mert a családom már a fővárosban élt. Ráadásul ha nem jövök el, akkor soha nem játszhatom el Ascher Tamás rendezésében a Katona József Színház Kamrájában az Elnöknőket, amellyel most már a 19. évadot kezdjük el. Vagy nem kerülhetek az Örkény István Színház csapatába, ahol ha van a kaposvári szellemhez hasonló lét ? bár más történelmi és társadalmi helyezet volt akkor, más volt az elvárás egy színházzal szemben ?, akkor ez legalább ugyanolyan. A mostani társulati létem nagy ajándék nekem. Még mindig lázas állapotban tart ez a kötődés, az, hogy együtt tudok lenni velük.
Amellett, hogy az Örkény István Színház társulatának tagja, máshol, például a Katona József Színházban, a Pinceszínházban és a Rózsavölgyi Szalonban is játszik. Ha csak az Örkény lenne, hiányozna a többi?
Lennének lukak, igen, ami néha természetes egy színész számra, néha viszont megriad amiatt, hogy esetleg nincs már rá szükség. Ám így, hetven évesen az a csoda, hogy ennyit dolgozom. Tehát teljesen természetes, ha ilyen idősen egy színész egyszer csak elkezd kikopni a pályáról, hiszen egyre kevesebb szerep való neki, ahhoz pedig nem szabad kézzel-lábbal ragaszkodni, ami elmúlt. Nagyon boldog vagyok, amikor hívnak, a legboldogabb akkor, amikor fiatalok hívnak, mert az biztonságot jelent. Ezek szerint még nem vagyok annyira modoros, hogy a fiatalok ne tudnának elfogadni, és ez biztosíték számomra. Vizsgafilmekbe például állandóan hívnak. Viszont ők sem vennének észre, ha nem az Örkény István Színház társulatában lennék. A színház ugyanis kivívott magának egy rangot, ami miatt figyelnek rá a fiatalok is.
Az országos színháztörténeti adatbázisban 174 regisztrált előadása van, amely hatalmas szám. Előfordult olyan, hogy visszautasított egy szerepet?
Kaposváron kétszer volt olyan eset, amikor szerettem volna visszamondani egy szerepet, akkor, amikor Jancsó Miklós hívott forgatásra. Egyik alkalommal egyértelműen megmondta a színház, hogy nem ad ki, a másiknál pedig azt mondták Jancsónak, hogy érdeklődjön két hét múlva, mert addigra kiderül a következő darab szereposztása. Természetesen Jancsó nem az a típus volt, aki két hétig várakozott, így választott mást a szerepre. Tehát visszamondtam volna szívesen, de nem lehetett.
Pályája során rengeteg gyermekdarabban is szerepelt, legendás alakítása volt Kaposváron a Pinokkió, mely figurát még 46 évesen is megformált. Zsámbéki Gábor színházigazgatóként nagyon fontosnak tartotta ezeket az előadásokat, a legjobb színészeket osztotta egy-egy szerepre. Hogy látja: milyen a gyerekszínház helyzete ma, milyen minőségűek a gyerekelőadások?
Egyre több színház rádöbben arra, hogy fontos a gyerekeknek játszani és a legkisebbeket színházhoz szoktatni, csak az a probléma, hogy szélsőségesek a gyerekeknek nyújtott előadások. Olyan rossz stílusban, nem igazán katartikus színházi pillanatokat okozva játszanak néha a gyerekeknek, amely szinte már káros. A gyerekek annyira ki vannak éhezve a csodákra, a mesékre, a színházi élményekre, hogy ezeket is elfogadják, boldogan nézik. És ez baj, mert nem jó ízlésű, értő közönségnek nevelik, hanem butítják őket, ahogy a tévéfilmek meg az animációs filmek többsége is, és kevés az olyan előadás, amely igazi értéket ad. Persze nehéz kérdés, hogy ki döntse el, mi a jó. Én azért kiemelném a Stúdió K Színházat, ahol mesebeli csodák születnek, és a bábszínházak között is van sok, de soha nem lesz olyan bátor réteg a szakmánkban, amely el merné dönteni, hogy egy-egy darab jó vagy sem a gyerekeknek.
A Pinokkió és a Hamupipőke esetében is eldöntötte valaki, hogy jó lesz, és jó is volt, hiszen évekig szerepeltek a kaposvári színház repertoárjában.
Igen, de akkor azokra az emberekre, akik eldöntötték, biztonsággal bíztuk magunkat. Komor István, Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, Ács János ? ők olyan rendezők voltak Kaposváron, akikre akár vakon is rábíztuk magunkat, és ha mind azt mondták, hogy jó az adott előadás, akkor elhittük. Ha láttuk a gyerekeken a katarzist, akkor bebizonyosodott, hogy igen, ez jó volt, de manapság, amikor csak bevonulnak a nézőtérre, közepesen tapsolnak, és azt kiabálják, hogy ?Vissza, vissza!?, ha jó volt az előadás, ha rossz, csak azért, mert ez a divat, akkor nehezen mérhető, melyik az igazán jó előadás.
Annak apropójából beszélgetünk, hogy a kollégái Kaszás Attila-díjra jelölték. A fiatalon elhunyt színésszel a Tolmár Tamás rendezte Zuhanás közben című filmben játszott együtt, amely szerepért megkapta a Legjobb női alakításért járó díjat a szakmai zsűritől. Milyen emlékei vannak Kaszás Attiláról?
A forgatás miatt egy egész nyarat együtt tölthettünk. Nemcsak csodálatos ember és kolléga volt, hanem nagyszerű színész is, aki bármelyik színházhoz, társulathoz szerződött, annak oszlopos tagja lett. Minden területén a szakmánknak hibátlan volt a teljesítménye, ezért jó nagyon, hogy erre gondolva kell jelölni kollégákat a díjra. A végső háromba bekerülni óriási megtiszteltetés, habár én rögeszmésen mindig fiatalt jelöltem, úgy gondoltam, ez az ő díjuk. Néha szinte kenyérharcot vívunk a pályán, hiúsági és féltékenységi helyzeteket élünk meg egymás között, éppen ezért esik jól minden olyan jelölés, amikor a szakma önmagából választ.
Köztudott, hogy Kossuth-díját az Örkény István Színház büféjében tartja. Ha ön kapja a Kaszás Attila-díjat, akkor az is ott foglal majd helyet?
Igen, hasonlóan a Kossuth-díjhoz, mert tudom, hogy ha nincs az Örkény István Színház, akkor nincsenek ezek a díjak sem.
(Fotók: Csákvári Zsigmond)
