A két, fiatalokat tömörítő online folyóiratban a verseken, novellákon kívül véleménycikkek is olvashatók a kulturális élet egyes témáiban. Előbbi lapot Tóth Ramóna Mirtill, utóbbit Vincze Bence képviselte beszélgetésünkön a kulturális újságok helyzetéről, a virtuális közösségteremtés lehetőségeiről és a lapindítás nehézségeiről. Mindeközben szóba került a Nők Lapja, Esterházy Péter és a magyar művészvilág szenvedésnarratívája is.
Bence, szerkeszted az f21-et, emellett publikálsz, illetve beszélgetéseket moderálsz. Ramóna, te pedig a Nincsen túl szerzőként, szerkesztőként, korrektorként dolgozol. Ezek mellé hogyan fér el egy folyóirat fenntartása? Nektek nem 24 órából áll egy nap?
Tóth Ramóna Mirtill: Ijesztő ennyi mindent csinálni, az biztos. Sokszor kérdezik, hogyan lehetek még Netflix-függő is a sok tennivaló emellett. Az a helyzet, hogy a Nincs – és szerintem Bencének is az f21 – fontos helyen van az életemben. Még ha nem ebből élek is, muszáj rendszeresen foglalkoznom vele.
Vincze Bence: Hat éve foglalkozom kulturális újságírással, és az f21-nél már az első pillanatban beállítottuk a délutáni közlést. És ehhez még a bioritmusom is alkalmazkodott. Tegyük fel, hogy elfelejtek ránézni a felületre – délután kettőkor megjelenik a gyomorideg. Egyszer csak rájövök, hogy basszus, azért, mert nem néztem meg a lapot. Volt, hogy elbóbiskoltam fél órára, és kettőkor óraműpontossággal kipattantak a szemeim. Nyilván ha nem szeretnénk ezt csinálni, más volna a helyzet.
Ehhez elképesztő elvetemültség kell. Nehéz elmagyarázni valakinek, aki nem ezzel foglalkozik, miért olyan hülye az ember, hogy nulla pénzért elvállal mindent.
Annyit mondhatok, én boldog vagyok így.
Tavasszal tanítottam gyakorlatként, egyetemre jártam, dolgoztam heti öt nap nyolc órában, de mindig maradt időm az f21-re. Még a szerkesztőségi munkában is van valami, ami élvezetté teszi ezt a foglalkozást. Sőt nemegyszer az a pihenésem, hogy a cikkekkel foglalkozom.
T. R. M.: Én azért is szerencsés helyzetben vagyok, mert mögöttem állnak a szerkesztőtársaim. Ha van egy időszakom, amikor nem tudok elég aktív lenni, hárman-négyen odaugranak, és elviszik a dolgokat a hátukon. Megnyugtató, hogy van egy védőháló, és nem omlik össze a Nincs, ha véletlenül tovább alszom.
V. B.: Ahhoz, hogy az ember motivált legyen, szüksége van másokra, akiken ugyanezt érzi. Ha nem kapok visszajelzést a többiektől, hogy amit csinálunk, fontos, nincs is motivációm. Három hónapja bevezettük az ügyeletes rendszert: heti hat napot beosztunk, és mindegyiken más a szerkesztő. Csodás érzés arra felkelni, hogy nem nekem kell leszervezni a napi anyagokat. Ráadásul ha látom, hogy más is csinálja, nekem is mindjárt megjön a kedvem.
Mindketten jelen vagytok a felületeken íróként is – de míg a lapszerkesztés közösségi, ez magányos műfaj. Érzitek a különbséget?
T. R. M: Igen. A Nincs előtt nem gondoltam volna, hogy csapatjátékos vagyok. De még mindig tanulom, hogyan engedjek be másokat a fejembe. Az a legijesztőbb, hogy ha demokratikusan működtök, és a többiek nem ugyanazt akarják, mint te, azt is el kell fogadni. Ezzel ritkán találkozik az ember úgy, hogy nagy a tét. Ha a gimiben leszavaznak, hogy hova menjetek kirándulni, nyavalyogsz egy sort, és ennyi. De ha van egy szellemi gyereked, akinek a sorsáról nem egyedül döntesz, és valaki nem a te véleményedet képviseli, attól ugyanúgy ott kell lenned szívvel-lélekkel.
V. B.: Jellemző a szakmánkban, hogy az alkotók egyszerre kritikusok, szerkesztők is. A kulturális szférában elengedhetetlen a közösségi szellem.
Az írásban magadat ismered meg, a szerkesztésben pedig másokat.
Ha a kettőt egymás mellé tudod állítani, megtanulod értékelni magadat és a csapatot is. Kis taknyos újságíró voltam, mikor megálmodtuk az f21-et. Végtelenül naivak és gyermekiek voltunk mind, és rengeteg butaságot csináltunk az elején.
Például?
V. B.: Talán a komolytalanság. A dac. Anno a közéleti sajtóban dolgoztam, és csak ennek az időszaknak a vége felé kezdtem kultúrával foglalkozni. Elképesztően bosszantott, hogy elém teszik a papírt, egyik oldalán azzal, hogy milyen szavakat írhatok le, a másikon pedig hogy mit nem. Egy koncertkritikában a „nemzeti” helyett „hazait” kellett írnom – nevetséges és nonszensz. Tizennyolc éves voltam, és eldöntöttem, hogy létrehozok egy oldalt, ahol ilyen nincs.
Az elején öntöttük magunkból a fiatalosan naiv cikkeket. Utólag visszanézve, hát… Máig küzdünk azzal, hogy a 3500 cikkből kiszedjük azokat, amelyek úgy mentek ki, hogy sem szerkesztő, sem korrektor nem látta őket. Arra viszont jó volt a mély víz, hogy a saját kárunkon tanultunk meg újságot csinálni.
Közéleti és kulturális újságírás. Miben látjátok a különbségeket, és hogyan helyeznétek el a lapjaitokat ebben a mátrixban?
V. B.: A közéleti újságírás célja a tájékoztatás és a kiszolgálás. Szórakoztat, informál, meghökkent – a lényeg, hogy érzést váltson ki. A kulturális újságírás sokkal specifikusabb, zártabb. Kicsit olyan, mint a tudományágak.
Nemrég gondolkodtam azon, mennyire szüksége volna a történelemkutatásnak az olyan megújulásra, mint ami az elmúlt húsz évben az irodalmi újságírásban végbement: hogy megjelentek online platformok. Már nem ragaszkodunk ahhoz, hogy „csak a nyomtatott, csak a professzor publikál, a fiatal meg tanuljon”. Ennek köszönhetően a szféra jobban kinyílt, ezzel közelített a közéleti újságíráshoz, hiszen a kulturális sajtó ma már nemcsak tanulmányokat, recenziókat közöl, hanem egyes elemeket átvesz a másik kategóriából – ilyen a hírközlés és a frissesség. Örülök, hogy egyre jobban sikerül a kettőt ötvözni. Ennek úttörője a Nők Lapja volt. Abból, ahogy a bulvárt és a magaskultúrát finoman egymás mellé helyezték, rengeteget tudtunk tanulni.
T. R. M.: Pár hete voltam egy kritikaíró-műhelyen az ELTÉ-n, ahol Kránicz Bence filmkritikus arra a kérdésre, miért olvasunk kritikát, azt válaszolta: a művészi értékért. Én itt húznám meg a határt. A Nincsnél szeretnénk magát az olvasást is művészeti élménnyé tenni, hogy amikor valaki rányom az oldalunkra, egy több érzékre ható tartalom csapja arcon.
V. B.: Az is probléma, hogy megpecsételték a különböző szférákat. A kultúrát mint az elit játszóterét beskatulyázni óriási hiba, mert ez nemcsak az alkotóké; a művészet mindenkié. A cél az emberek ízlésének és esztétikai érzékének nevelése, ezért közelíteni kellene egymáshoz a közéletet, a kultúrát és a sportot. Vegyük Esterházy életművét. Olvassa a szépíró, a focista, de akár még a gyári munkás is. És mindenkit lenyűgöz. Ilyen középutakra van szükség.
Mindkettőtöktől kérnék három szót, ami szerintetek jellemzi a folyóiratotokat.
V. B.: A szlogenünket ellőni, hogy „a fiatalság százada”, az rendben van?
Próbálkozzunk még egy kicsit!
V. B.: Az első, ami eszembe jut: közösség. Szeretném, ha nemcsak lapként működnénk, hanem közösséget is építenénk. Nyilván közhelyes, de a fiatalságot sem hagyhatom ki. Egyértelmű célunk megszólaltatni a fiatalokat, képviselni őket. Meg talán a munkamorál. Szenvedély. Anélkül nem megy. Bocsánat, szeretem a közhelyeket.
Azoknak is megvan a helyük és az idejük.
T. R. M.: Én meg azt mondom: inkubátor. Nem mi találtuk ki, ránk ragasztották ezt a szót. Idővel elkezdtek úgy tekinteni ránk, mint akik magukba fogadják az újakat. Ennek vonzata a műhelystruktúra: a szerzőkkel együtt dolgozunk, és nem rajtuk.
Mi is fiatalok vagyunk, alighogy nem pályakezdők, csak egy évvel hamarabb léptünk be a kulturális életbe azoknál, akiket most léptetünk be. Ez az első vonalunk; meglátjuk, hova fejlődik. Emellé az együttlétet vettem be. A sok ember, aki belefolyik a Nincsbe, mind magával visz belőle egy darabot. Ez is cél: hogy a művészeti együttlét hálózata legyünk. Harmadikként az ittlétre gondoltam. Amikor a kultúrában mindenki a túlélésért aggódott, meggondolatlanul belevágtunk ebbe, és most igyekszünk felnőni a feladathoz. Ezenkívül próbáljuk megfigyelni a tendenciákat; nem azért, hogy az újításokkal eltöröljük a régit, hanem hogy azzal együtt legyünk Itt. Közösen.
Visszatérő fordulat a közösség. Egy online orgánumnál hogyan lehet együtt és jelen lenni?
T. R. M: Rendezvényeken keresztül. Sajnos a folyóiratot nem sokkal a korona előtt hoztuk létre, ami megakadályozta, hogy annyi eseményt tarthassunk, amennyit akartunk. Amikor viszont sikerül – ilyen volt az őszi születésnapunk –, azt igyekszünk beépíteni a koncepciónkba.
Januárban kiállítást tartunk egy fiatal fotóművész képeiből, amit összekötöttünk egy szöveges műhelymunkával, magát az eseményt pedig szeretnénk interaktívvá tenni. Kinyitjuk a felolvasóestek, a kiállítások struktúráját. Illetve havonta működik a Nincs műhely. Kulturális közösséget szeretnénk alkotni, ami megnyitja az alkotás belső tereit, és nem erőltet rá másokra semmit – akkor sem, ha egy közösség kicsit mindig homogenizál.
V. B.: Sokan kérdezik, hogy ha megöregszünk, akkor is „a fiatalság százada” lesz-e a szlogenünk. Erre azt szoktam mondani: nem fogunk megöregedni, hiszen mi leszünk az első nemzedék, amely digitális generációként nő fel – e tekintetben mindig fiatalok leszünk.
Azt gondolom, egy mozgalom létezésének legalapvetőbb feltétele a közös cél. Ami összetartja az f21 tagjait, az a megszólalás lehetősége és az elhivatottság. Természetesen nálunk is tetten érhető a személyes jelenlét. 2017 óta minden nyáron megtartjuk a Nyolc Ág Művésztábort; aki f21-es, zömében eljön ebbe a táborba, és aki eljön ebbe a táborba, zömében f21-es lesz. Sokan rágják a fülünket, hogy sűrűbben legyenek rendezvények, úgyhogy igyekszünk koncentrálni erre. Az évben sok élő eseményt tervezünk. Csak az a nehéz, hogy 16 fős a szerkesztőség, 89 újságírónk van, és Svájctól Csíkszeredáig terjedünk: egy közel ezer kilométer sugarú körben vannak a szerzőink.
Az f21 2016 óta létezik, a Nincs októberben volt egyéves. Milyen volt hat éve folyóiratot indítani, és milyen tavaly?
V. B.: A legnagyobb különbség talán a vidéki, illetve budapesti létrejött. Mi Szombathelyen indultunk. Én még gimis voltam. Nehézkes volt a kezdet, nyilván a rutin hiányából fakadóan is, habár akkor már mind foglalkoztunk kulturális újságírással. Mostani aggyal két-három évvel később vágnék bele – olyan kapcsolatok bevonásával, amelyek ma már megvannak.
Az f21 végül is kétszer jött létre: egyszer 2016-ban, és egyszer 2018–19 fordulóján, amikor megújítottuk a struktúrát, a szerkesztőséget, mindent. Jelenleg is hasonlón megyünk át. Most érzem azt, hogy kezdünk profik lenni. Végre egy olyan újságot látok, aminek készülnek alapdokumentumai, egyéves terve van, sikeresen pályázik.
Az elmúlt öt évben a kulturális folyóiratok elkezdtek nyitni a fiatalok felé. Ott van a Prae: segít nekünk, a Nincsnek és a generációnk összes kultúrakedvelőjének. Ezenkívül jó kapcsolatban vagyunk a KULTerrel, a Hévíz szerkesztőivel. a Pannon Tükör szerkesztőitől is rengeteg tanácsot kaptam, ahogy megemlíthetem itt Zetas Pétert, a Contextus főszerkesztőjét is. Ma a végtelenségig sorolhatnám a támogatóinkat. De ők nem voltak ott az elején, csak néhány tanárunk, akiknek sokat köszönhetünk, mert felismerték, mit csinálunk jól és mit nem.
Időbe telt belefejlődni a látott mintákba. Sok pofon árán találtuk meg a helyünket. 2016-ban igazából létrejött egy blog, ami kicsit hangos, kicsit amatőr volt. Felvettünk mindenkit és kitettünk mindent. 2018-ra ezt meg kellett változtatni – szigorúbbak lettünk. És a szerzők is velünk fejlődtek. A legnagyobb áttörés az, hogy ma már hivatásos újságírók is megkeresnek minket, mert hozzánk szeretnének kapcsolódni. A csapat felét ilyenek teszik ki. Ez hozta meg azt a profizmust, ami megköveteli az erősebb strukturálást, a feladatok jobb leosztását.
T. R. M: A mi megalakulásunkkor a legfontosabb kérdés az volt, maradjunk-e függetlenek. Szerencsénk volt, hiszen voltak többen is, akikhez tanácsért fordulhattunk. Segítettek a döntéshozatalban, főleg abban, legyünk-e majd alapítvány. Azt mondták, most vagyunk fiatalok, most tehetjük meg.
A függetlenség kulcsfontosságú lehet napjainkban. Egyébként zajlik már az alapítvánnyá válás folyamata, aláírtuk az okiratot. Hogy fenn tudjuk-e tartani ezt ilyen formában, az elkövetkező években fog kiderülni. Egyébként az alapítványi lét nemcsak gazdaságilag volt fontos. A nonprofit kérdéskörön túl ez megint kapcsolódik a közösséghez: az a vágyunk, hogy egyszer továbbadjuk ezt az egészet. Hogy évek múlva másnak is inkubátor lehessen a Nincs – szerkesztőknek és íróknak egyaránt.
A Nincs és az f21 között van átjárás: néhány szerző mindkét újságban publikál. Nem tartjátok konkurenciának a másikat?
V. B.: Természetesen örültem volna, ha öt éve olyan körülményeink vannak, amilyenek most a lapindítók rendelkezésére állnak. Sőt örülnék, ha olyan lett volna a helyzet, amilyen öt év múlva lesz – mert ahhoz már mi is sokat hozzá tudni adni. Ha látunk egy fiatalos kezdeményezést, beállhatunk mögé, elmondhatjuk a tapasztalatainkat, szólhatunk, hogy „figyelj, kicsit vegyetek vissza a naivitásból, ezt így csináljátok, azt úgy”.
Nem kell meghallgatni minket, akkorra mi is lehetünk olyan szakemberek, akikre azt mondják az újak, hogy „unalmasak vagytok, majd én megmutatom”. Én is ilyen voltam. Aztán persze elesnek, és rájönnek, hogy mégsem olyan hülyék az idősebbek, vagy megtalálják a maguk útját. Remélem, tudunk majd segíteni. Soha nem éreztem az újakat konkurenciának: amikor a Nincs létrejött, akkor is azt gondoltam, bátran megkereshetnek.
T. R. M.: Mi nem monopolizálni akarják a kultúrát, ezért nem zavarhat az újdonság. Persze van ennek üzleti alapja, és ha elég eszünk lenne, talán irigykednénk a másikra. De a kultúrának pont a sokszínűség a lényege. A közös alkotás fontosabb, mint hogy az én „termékemet” olvassák.
Mindkét folyóirat nonprofit. Lehetséges, hogy ezért nincs printpéldányotok?
V. B.: Nekünk ez nem volt tervben, és szerintem jó ideig nem is lesz. Nem biztos, hogy a szerkesztőtársaim egyetértenek velem, de én legfeljebb egy magazint tudnék elképzelni. Tök jó lenne egy Nemzeti Sport- és Nők Lapja-szerű cuccot létrehozni.
Másrészt voltam Mariborban, és sok mindenre ráébresztett az ottani kultúraszervezés. Százezres város, de mintha száz évvel előttünk járnának. Korábban azt gondoltam, a művészet területén nincsenek piaci lehetőségek. Most már nem vagyok benne biztos, hogy nincs köztes út. Ha meg tudsz élni a kulturális sajtóból, több energiát tudsz beletenni – nyilván ez egy idea.
Cél is lett számomra, hogy ezt a felfogást meghonosítsam itthon. Mariborban a kilencvenes években nem volt pénz, a rockerek és a punkok úgy adtak ki szépirodalmi folyóiratot, hogy megrajzolták egy papírra, majd fénymásolóval sokszorosították. Elképesztő atmoszférája volt az egésznek: gyönyörű képzőművészeti alkotás társul a fekete-fehér, tintahiányos képpel. De több százakhoz eljutott, és alig került pénzbe. Azt el tudom képzelni, hogy gerillamarketingszerűen, szórólapokban megjelenhet az f21.
T. R. M.: Sok minden közrejátszik abban, hogy nincsenek nyomtatott példányaink. Egyrészt nagyon drága, nem éri meg. Másrészt az online forma több emberhez eljut. Természetesen szóba került a dolog, hisz az ember szeretné kezébe venni a saját művét, de a szemléletünk része, hogy ne szentesítsük a papíralapú kultúrát.
De ha volna is pénzünk rá, azt mondanám, várjunk pár évet. Nem azért, mert nem vagyok elégedett a tartalombeli minőséggel, hanem mert még nincsenek hozzáértő embereink. Inkább épüljünk addig, amíg meg tudunk fizetni egy rendes tördelőt, egy rendes nyomdászt. Egyébként is le kell építeni azt a felfogást, hogy az igazi irodalom csak papíron van.
Mi a helyzet a megélhetéssel?
V. B.: A magyar kulturális felfogás végtelenül szögletes a piac tekintetében.
Az, hogy valaki jól alkalmazza a közösségi médiát, és ezáltal még profitot is szerez, nem elkurvulás.
Az sokkal inkább, hogy egyes írók lájkvadász kommentekkel az arcunkba tolják a könyvüket – ebben van egy kis boomerség. De ezt is lehet jól csinálni. Lehet profitot találni a kultúrában, csak okosnak és kreatívnak kell lenni.
Mariborban sem jobb a helyzet a terület támogatottságában, viszont kétszer annyi gondolkodást fektetnek a témába, nem a feladással kezdenek, és ötletes kerülőutakat találnak. Feltett kézzel, kiábrándultan nem lehet kultúrát csinálni, márpedig ez jelenleg magyar népbetegség. Szintén maribori példa: hogyan támogathatok művészeket? Ifjúsági képzésre pályázok, amire az államok öntik magukból a pénzt. Ebből felkérek egy művészt, hogy csináljon műhelyeket a fiataloknak, ezáltal egyszerre szolgálom ki mindkét felet. Nem tudom, ez mennyire álomkép nálunk, én mindenesetre szeretném elérni, hogy idővel az f21 munkalehetőséget is biztosítson, hogy akik ebben találják meg magukat, teljes munkaidőben tudjanak kultúrát csinálni.
T. R. M.: Egyetértek! Ijesztő, mennyire bennünk van, hogy a kultúráért nem lehet pénzt kérni. Magamon is észreveszem, hogy meglep, ha fizetnek a munkámért. Amikor létrejöttünk folyóiratként, minden ismerősünk állította, hogy ebből úgysem lesz pénzünk, és csak akkor csináljuk, ha vért akarunk izzadni ingyen.
Ugyanez volt a Patreonnal: minek csináljuk, senki nem fog pénzt adni. Ez egy adományozós oldal, amire külön tartalmakat gyártunk az olvasóknak, akik havonta támogathatnak minket. És támogatnak is.
Hiszem, hogy az embereknek van igényük a kultúrára, és ha sikerül elengedni, hogy ez egy könyvtárban porosodó dolog, amit csak ingyen lehet művelni, gyorsan kiderül, hogy menő is tud lenni. A mercsekkel például, a saját gyártású táskáinkkal szintén ezt akarjuk elérni – hogy hordható legyen a művészet. Az is cél, hogy honort adjunk a szerzőinknek. Eddig azt már elértük, hogy a patreonos pénzből finanszírozzuk az eseményeket, a termékeket és minden mást.
V. B.: Ma a függetlenség szimbóluma a közösségi finanszírozás, mint például az f21, mert minket tavaly ilyenkor, amikor összeomlott a felületünk, megmentettek az olvasóink. A befogadók igénylik a független tartalmakat, és nem restek három sör árát havonta erre áldozni.
Húsz éve megvetted a Magyar Nemzetet, előfizettél a tévére, vettél egy rádiót. Arányaiban ugyanannyit teszel bele egy ilyen kezdeményezésbe is, és megkapod a tartalmakat, amiért amúgy nem kötelező fizetned, de megteheted. Sokan eleve azt hiszik, hogy a kulturális szférából nem lehet megélni, és ha egy szervezetnek mégis sikerül, biztos csak az anyagiak érdeklik őket. Holott ha kapunk fizetést, több időnk lesz, több kultúrát tudunk terjeszteni. Ez a tévhit nyilván az évtizedek hatása. Csak a szférán belül is annyira beleszökött az agyakba a megélhetés lehetetlensége, hogy kicsit mártírlétbe süllyedtünk.
T. R. M.: Szenvedésnarratíva. Csak akkor csinálok értéket, ha éhen halok közben.
V. B.: Közben ott vannak a nagyjaink az irodalomtörténetből. Ne legyünk naivak! A Nyugatba senki nem publikált pénz nélkül. Az más kérdés, ki mire herdálta el. Persze, akarjuk láttatni a mártíromságot; a művészetnek van egy ilyen szájíze.
A Gyalog Galoppban van egy jelenet, ami mindig eszembe jut erről, amikor a paraszt üvölti a királynak, hogy: „elnyomnak, elnyomnak!” De közben hozzá sem ér senki. Bízom abban, hogy a frissebb, online szféra egy idő után el fogja tüntetni a tévhiteket. Mert igen is lehet kultúrát csinálni munkaidőben is. És nem az a lényeg, mennyit fogok keresni. Mert lehet, hogy minmálbérért nem mennék el tanítani – amihez diplomám lesz –, de életem végéig csinálnám az f21-et annyiért.
Pintér Laura
Nyitókép: Tóth Ramóna Mirtill (forrás: Facebook) és Vincze Bence (fotó: ELTE Online/Szabados Petra)
