Lear árnya

Csetlenek-botlanak a játszók a gyulai vár udvarán álló apró színpadon. Szöllősi Géza díszlettervező kavicsokkal, nagyobb kövekkel és kisebb sziklákkal árasztotta el a teret, szemmel láthatóan megnehezítve a színészek dolgát. Kiszáradt, lombjától és ágaitól kegyetlenül megfosztott, viharvert, sokértelmű fatorzó uralja jobbról a színpadot, gyökérzete behálózza a terepet. A természetes díszletként ügyesen működtetett árkádok és beugrók előtt barna csomagolópapír feszül nyolc fémkeretre. A papírokon - melyekből persze járások lesznek, miután szétszaggattatnak - vörös festékpacák. Tetszés szerint nézhetjük őket vérpatakoknak vagy kalligráfiának. Láttunk már ilyet.

Olyat viszont nem, hogy a zord anyatermészet szeszélye folytán megmaradt facsonkon gondosan kialakított fém lábtartó és lépcsőszerűen kiképzett kapaszkodók is helyet kapjanak. Ezt a tervezői/rendezői gondatlanságot (?) akár szimptomatikusnak is tekinthetjük az egész, látszólag sietős tempójú, valójában lassúdadan csordogáló előadásra nézve. Sietős, hiszen öt hosszú felvonás zanzáját látjuk kevesebb mint két óra alatt. Szász János rendező és Kovács Kristóf dramaturg határozott beavatkozása egy jól követhető, lecsupaszított verziót eredményezett. Lenyestek minden, lényegtelennek bélyegzett elmélkedést és kitérőt, szigorú következetességgel összpontosítva a történésekre. Akadályok nélkül rohanunk a végkifejlet felé, a szereplők meg saját tragédiájuk elé - egymás mellé kiterítve végzik mind. Sokszor azonban komótos cammogássá lassul a hajsza, amikor rendre művileg előidézett (értsd: nyilvánvalóan rendezői kérésre) fáziskéséssel szólalnak meg a szereplők. Ilyenkor újra meg újra döccen egyet az előadás, a hosszú, statikus beállításokat indokló válasszal azonban adós marad a rendezés.

A szöveg lerövidítése a legnehezebb feladatot a címszereplőre rója. Lear - a szóróanyagokon ez az előadás címe, amiből arra következtethetünk, hogy a főszereplő a birodalma felosztása előtt sem volt már igazi király. Viselkedése sem mondható épp fejedelminek: csupán egy egyre kétségbeesettebb öregembert látunk, aki saját vaksága folytán veszíti el mindazt, amit valaha magáénak gondolt. Derzsi János - aki eredetileg a Bolondot játszotta volna Gyulán, de Andorai Péter betegsége miatt végül a címszerepet vállalta el - külsőségeiben igen (idővel a rendezett vonások eltűnnek: haja megbomlik, ingét eltépi), játékával ritkábban, inkább csak az előadás második felében érzékelteti a folyamat fájdalmas stációit. Találó a nyitókép szimbolikája: Lear nagy nehézségek árán vergődik át a göröngyös talajon, kezében három jókora kő - lányainak vagy birodalmának, hatalmának jelképei. Ettől a tehertől kíván megszabadulni, mikor utódait kijelöli. Rövidlátása folytán nem veheti észre már azt sem, hogy Goneril és Regan vérszomjas, ugrásra kész ragadozókként lesik szavait, miközben a legkisebb Cordelia álmélkodva, csodálkozó arccal hallgatja nővérei mézes-mázos bájolgását (Ladányi Andrea markáns, szűkszavú koreográfiája már ekkor sejteti, hogy a megtervezett mozgás a produkció egyik leglényegesebb, és utólag hozzáteszem, legemlékezetesebb eleme lesz).

A színészi játék egyenetlenségeiről kell még szólni. Az alkalomra innen-onnan összeverbuvált, számos nagyszerű játszóból álló színészhad nem mutatja legjobb formáját. Mintha mindenki azt hozná, amit egyébként is tud és csinál akkor, amikor nincs erőskezű rendező a környéken. Az előadás legjobbja Gazsó György Edmund szerepében, s talán az egyetlen, aki - nyilván Horváth Csabánál szerzett ilyen irányú tapasztalatai nyomán - egyforma erővel van jelen színészként és "táncosként". Pazar alakváltásainak borzongó szemtanúi vagyunk: töredékmásodperc alatt vedlik aljas árulóból hízelgő talpnyalóvá. Kéjeleg a fertőben, életeleme a hazugság és az ámítás. Kígyótermészete a zárlatban, az elnéptelenedett, hullákkal borított színpadon újjászületni látszik: az egyedül maradt Alban fennhangon ízlelgeti, ismétli, üvölti a tanácstalan néző képébe az új, az előzőnél semmivel sem biztatóbb világrend hazug jelszavát.