Lear lakomája

Persze, hogy az utolsó vacsora ironizált festészeti hagyománya ugrik be a nyitóképet látva, de Zsótért ismerve az is világos, hogy ez csak a felszín. A rivaldával párhuzamosan, a nézőtérrel szemközt hosszú asztalsor, átlátszó nejlonterítővel borítva. Középen Lear, két oldalán pedig a szigorú ültetési rend szerint helyet foglaló, a gyász színébe ravasz változatossággal öltöztetett (jelmez: Benedek Mari) családtagok és üzlettársak unott képpel lapátolják be a húslevest.

 

A kopottan szocreál, műanyagba és lambériába burkolt, kétszintes kifőzdében (díszlet: Ambrus Mária) az előírtan harmonikus családi étkezés kötelező penzumát tudják épp le nagy buzgón. Közben azonban mindnek máshol jár az agya. Lear bejelentésére várnak, ami nem is késik, tekintélyét két oldalról mézes-mázosan alátámasztó lányai megkapják végre, amire oly igen vágytak.

 

Mintha a szimmetrikus univerzum középpontja és alapköve lenne Lear, ám amint a hibátlan látszategyensúlyban vegetáló asztaltársaság bomlani kezd, megroppan a mesterkélt összhang. Mások foglalják el Lear helyét, például a kétszínű, a háttérben sündörgő Edmund, a király meg kiszorul az asztalsor szélére. Minden elveszne, ha új pozíciójában nem lelne valódi támaszokra: Kent és a Bolond féltőn óvják a hatalmas gyermek testét.

 

Zsótér maradéktalanul meggyőz arról, hogy az öt felvonás huszonhat színe játszatható egyetlen helyszínen, jórészt egy hosszú ebédlőasztal mögött, mellett vagy alatt. Itt ugyanis kéznél van minden szükséges kellék. Életre-halálra vívnak késsel és villával, rejtekhely nyílik az asztal alatt, kaloda és ravatal kínálkozik tetején, a "ható fű" petrezselyem zöldje, az őrültnek bélyegzett Lear koronája fényesen csillogó dugóhúzókból áll, jogara egy palack bor, a menükártya meg a fedeles kislábas titkos levélként végzi. Edmund vizeskancsóval kezében álszent szolgálatkészséggel áll az asztalnál ülők mögött, majd villával precízen okoz magának álsebesülést; a Kent által tányérnyalónak mondott Oszvald itt épp azt teszi, amit állítanak róla; Edgar olajjal és borssal piszkolja be testét, hogy Szegény Tamás váljon belőle; Lear ujjait nyalogatva osztja fel országát, majd szőlőt majszol, s a mézédes gyümölcs és a szitkok ízére rákapva kéjes mosollyal átkozza hitvány leányát.

 

Zsótér fanyar humora azonban nem két kézzel elénk öntött tápszer, hanem körültekintéssel adagolt fűszerszám. A helyszínt és a kellékeket a hitelesen kimondott szó teszi azzá, amivé. Ahogy adott esetben a férfit is nővé, a nőt meg férfivé. Lear szívtelen lányait itt két férfi játssza szenvtelen racionalitással: Pataki Ferenc dölyfös, kemény és hataloméhes Goneril, Harsányi Attila halkszavú, ám az atyai tekintély előtt csupán látszólag meghunyászkodni tudó Regan. Az előbbi férje, a hirtelenszőke, szemüveges Alban (Borsos Bea) magába merülve hímezget az asztalnál, majd felsikkant, mikor apósa és asszonya hangos vitája miatt óvatlanul megszúrja ujját. Regan ura, Cornwall is méltó párja nejének: Cseh Zsuzsa taszítóan gyakorlatias fejedelem.

 

A nemcserék értelemszerűen gyűrűznek tovább: Melkvi Bea Edmundja az előadás egyik legjobbja, megfontolt szavaiból méreg csepeg, profin kábítja el apját, a már vaksága előtt is sötétben tapogatózó Glostert (Jakab Tamás), majd ugyanígy csábítja el Lear két lányát. Sokatmondó kép, amikor a hosszú asztal egyik végén véres terveikről turbékol a három "szerelmes", tőlük távol pedig magányosan szomorkodik Alban. (Ahogy Zsótérnál mindig, a térszervezés, a szereplők egymás közti távolsága és mozgásaik most is a rendezői elképzelés szerves részei: hierarchiát, hatalmi és érzelmi viszonyokat jelenítenek meg igen érzékletes módon.)