Lee Olivér: Nem az a baj, ha valami könnyen megy

Miért történt a tavalyi tagcsere és változott meg a zenekar korábbi – Balasi Ádám (dobok), Kecskeméti Csaba (basszusgitár), Lee Olivér (ének, gitár), Oláh Bence Attila (billentyűk) – felállása?

Tizenegy éven át tartott az ék első, eredeti felállása, ami óriási ajándék az élettől. Azonban tizenegy év hosszú idő minden szempontból. Az emberek változnak, és bizonyos lélektani eltérések idővel felerősödnek. A tizedik év után egyértelműen megmutatkoztak az alapvető szemléletet érintő eltérések Ádám és a zenekar többi tagja között. Ő olyan kereteket hozott, amiket nem tudtunk elfogadni. Egy évig még próbálkoztunk az együttműködéssel, de egy ponton be kellett látnunk, hogy már elmentünk egymás mellett és – még ha nem is közös megegyezéssel – el kell engednünk egymás kezét, másik dobossal kell folytatnunk a zenélést. Ez egy gyászfolyamat volt, annak minden stádiumával.

Ez volt az ék első tagcseréje. Milyen lelkiállapotban csináltátok végig ezt a változást a három alapító társaddal?

Nagyon féltünk, hogy mi lesz, hiszen teljesen új volt ez a helyzet. Egészen odáig a négy alapító tag jelentette a zenekart.

Hogyan találtátok meg az ideális új tagot?

Felkészültünk arra, hogy ez egy hosszú folyamat eredményeképpen fog megtörténni, de a legnagyobb meglepetésünkre nem így lett. Az egyik koncertre elhívtuk helyettesíteni egy kedves ismerősünket, Miricz Attilát, akit többek közt a Feed the Mogul nevű zenekarból lehet ismerni. Frenetikus dobos. Olyannyira jó élmény volt a közös zenélés, hogy már aznap este spontán megkértük, gondolkozzon el: lenne-e kedve csatlakozni hozzánk állandó tagként. Pár héttel később igent mondott, azóta pedig bebizonyosodott számunkra, hogy emberi és zenei szempontok szerint is szuper szakaszba lépett az ék. Nagyon izgatottak és lelkesek vagyunk, tele tervekkel!

Milyen tekintetben változik és újul meg most a zenekar?

Szinte minden tekintetben. Annyira más érzetet kelt bennem a szó, hogy ék, hogy konkrétan a névváltoztatás gondolata is felmerült bennem, de végül elvetettem ezt az ötletet. Megváltoztak a zenekaron belüli viszonyok, szerepek, dinamikák, az együtt megélt változások még közelebb hoztak minket egymáshoz, az eddiginél is közvetlenebb, őszintébb lett a kapcsolatunk. Úgy érzem, hogy tisztábbak és gördülékenyebbek az alkotói és döntéshozási folyamatok, sok időt töltünk együtt, felszabadultan, aktívan és produktívan alkotunk. Sok mítosz dőlt le, és erre szüksége volt a zenekarnak.

Hogyan támogatja és egészíti ki egymást a zenészi és tanári identitásod?

Az nem feltétlen jó, ha például a színpadon eszembe jut, hogy egyetemi gitártanár vagyok, mert egyből olyan sztereotípiákat, valós belső és valósnak vélt külső elvárásokat társítok hozzá, amik nem hatnak kedvezően a zenére – viszont tanárként sok olyat tapasztalok, ami pedig kifejezetten kedvezően hat azokra. Ilyen tapasztalás például az, hogy heti rendszerességgel izgalmas zenei témákat boncolgatok egy zsák fantasztikus gitárossal! Ez folyamatosan fenntartja a hangszer iránti kíváncsiságom és érdeklődésem, ezáltal remekül szórakozom dalírás közben, mert újabb és újabb kreatív utakat találok. 

Az aktív zenészi létem és a zenéhez, művészetekhez való hozzáállásom óhatatlanul megjelenik a gitáróráimon is, hiszen azt tudom átadni az órákon, aki vagyok.

Tudatosan figyelek arra, hogy sok olyan témával foglalkozzunk, ami nekem anno nehézséget okozott, és igyekszem rámutatni, hogyan lehet egyszerű, könnyed, de ugyanannyira profi a gyakorlás. Szerintem nem az a baj, ha valami könnyen megy – az a jó.

A PEMA-n minden oldalról tehetséges, karizmatikus emberek vesznek körül – többek között a könnyűzenei gitár szakirány felelőse: Tátrai Tibor. Mit katalizál benned ez az élettel és kreatív energiákkal teli atmoszféra?

Jó szó ide a „katalizál”. Ez a hely folyamatosan mozgásban, frissen és tanulásban tart. Egyszerűen imádom. Az elején nagyon tartottam attól, hogy vajon mennyire lesz rigid, protokollszerű, merev dolog az egyetemi lét, de – bár nagyon szépen a helyükön vannak a keretek a suliban, ahol nem mellesleg minden fronton csodálatos emberek dolgoznak, hálás vagyok a kollégáimért – megéljük azt a szabadságot, ami lehetővé teszi, hogy lényegét tekintve beszélgessünk a zenéről és lényegében tudjunk foglalkozni azzal, amire egyén szerint szükségük van a diákoknak. Ez nem egy olyan zenészképző, ahol csúnya szóval élve „zenei szakmunkásokat” képzünk. Itt tényleg alkotás és a kreatív kapacitások kiaknázása történik.

Abban támogatjuk a hallgatókat, hogy alkotó zenészként tisztába kerüljenek önmagukkal, a helyi értékükkel – szerintem ez a lehető legfontosabb most, az AI-özönvíz közeledtének időszakában.

Voltam PEMA-s eseményen, egészen magával ragadó az iskola közösségi élete. Te mint PEMA-n oktató tanár miért javaslod a zenét tanulni vágyóknak az ide való jelentkezést?

Mióta a PEMA-n tanítok, sokat gondolkozom azon: mégis mit jelent ma, 2026-ban az egyetemi szintű könnyűzenei gitároktatás? Még mindig keresem a választ.

Félreértés ne essék, csodálatos mestereim voltak (vagy inkább vannak), de idővel rájöttem pár dologra, ami kimaradt a tanulmányaimból, és biztos vagyok benne, hogy én is kihagyok ezt-azt. Törekszem arra, hogy ez minél kevésbé legyen így. Mindemellett fontosnak érzem kiemelni, hogy a PEMA-n óriási empátia van jelen, ebből adódóan pedig: remek közösség.

Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu