Varga Melinda Gyergyószentmiklóson született, jelenleg Kolozsváron él. legutóbbi kötete a Sem a férfiban, sem a tájban címmel jelent meg 2017-ben. Korábban már több elismerésben részesült, elnyerte többek között az Irodalmi Jelen Költészet Díját, a Székely János Irodalmi Ösztöndíjat, és a Térey János-ösztöndíjat is.
Mutatok néhány alkotást Fátyol Viola Derkovits Gyula-ösztöndíjas képzőművész munkái közül. Melyik áll hozzád a legközelebb?
Leginkább a baglyos kép. A fotón a nagyobb madár mintha a kisebb árnyéka, másik fele lenne. Fényből és árnyékból, éjszakából és nappalból vagyunk, jó és rossz ciklikusan váltakozik. Ezek a madarak egy ketrec mögül figyelnek, szemügyre veszik a világot. A ketrec a körülményeket, az örökös kompromisszumokat jelenti számomra. A ragaszkodást a régihez, a kitaposotthoz. Nem tudom, hogy sikerül-e mégis szabadon repülni, megélni a szerelem önfeledt örömét, légiességét. Ez a képen látható két madáron múlik. De nekem úgy tűnik, szorosan összetartoznak, elválaszthatatlanok.
Mintha nagyon határozottan egy pontot figyelnének.
Igen, talán azt a pontot, ahol elválnak, de később találkoznak. A reményt, a lelkesedést és a derűt keresik. A madár számomra a sejtelem maga. Készülő verseskötetemben a madár-motívum gyakran előfordul, régóta foglalkoztat ez a jelkép. Azon túl, hogy a szabadságot, a légiességet jeleníti meg, a szerelmet is jelképezi.
Ezek szerint készül az újabb versesköteted.
Több kötet terve foglalkoztat. Van, amiből megvan néhány vers, néha előveszem, dolgozom rajtuk, aztán elsodornak a szerkesztői munkám teendői. Amikor újra előveszem őket, kitörölöm, újraírom, átformálom. A Sas és a Pacsirta utca sarkán a készülő könyv munkacíme. Kulcsszavai: szerelmeskedő madarak, légiesség, tenger, kék, férfi, nő, város, ellentétek, feszültség, várakozás.
Ezen kívül van egy szinte kész kötetem, szenzuális, mitológiai-asztrológiai, játékos kézikönyvféle férfiak számára a nőkhöz. A tizenkét kagyló lesz a címe. Illetve megjelenés előtt áll a verses tudósításokat tartalmazó kötetem A fásult kebelnek nincs költészete címmel. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában fog megjelenni rövidesen.
A legutóbbi, Sem a férfiban, sem a tájban című, 2017-ben kiadott kötetedben központi szerepet kap a szabadság, a vágy, a lendület, a szerelem, de jól körvonalazódik a magány, a realitás és az elvágyódás is.
Ezek egyetemes emberi érzések, mindnyájunkat foglalkoztatnak. Talán azért is volt annyira népszerű az előző kötetem. Megtörtént az, ami lírakötettel nem szokott: elfogyott.
Szerkesztőként, riporterként, újságíróként is ismerhetünk. Hogyan alakult ez?
Újságírás szakon tanultam a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Kezdetben volt egy olyan álmom, hogy háborús riporter leszek, a húszas éveim elején nagyon vonzott minden, ami veszélyes, és amiben „őrület”, tűz van. A kulturális újságírás is vonzó volt számomra. Botházi Mária tanáromtól sokat tanultam, akkor ő az erdélyi Krónika munkatársa volt. Az óráján lapot szerkesztettünk, laptükröt rajzoltunk. Egyetem alatt a kolozsvári Szabadság napilapnak és a Krónikának írogattam irodalmi estekről kisebb cikkeket, közel állt hozzám. Minden érdekelt, ami kultúrával kapcsolatos.
Akkor még elérhetetlennek tűnő vágyam volt az is, hogy irodalmi szerkesztő legyek. Az Echinox kétnyelvű kulturális-irodalmi diáklap magyar oldalait szerkesztettük Muszka Sándorral, így kicsit ebbe is belekóstoltam.
Ezek szerint a kolozsvári életnek jelentős szerepe volt a pályaválasztásodban.
Diákként egyéb dolgom sem volt, csak elmélyülni a művészetben. Kolozsvárott értem költővé, itt találkoztam a kétezres évek elején Orbán János Dénessel, Bréda Ferenccel, az Előretolt Helyőrség csapatával. Kolozsvár a költői pályámat meghatározó állomás, fontos szellemi műhely. A város, ahol otthon érzem magam.
Hetente többször is eljártunk színházba, operába, hangversenyekre, kiállításokra, irodalmi estekre, rengeteget olvastunk, beszélgettünk. Hétfőnként Bretter Körökre jártunk, a magyar nyelvterület legkritikusabb és leghaladóbb gondolkodású irodalmi műhelyébe, amelynek szintén Bréda Ferenc volt a katalizátora. Na és persze kocsmákba. Szép és eseménydús időszak volt. Itt ismerkedtem meg Karácsonyi Zsolttal is, aki a Helikon folyóirat fiatalokat közlő, A nagy Kilometrik címet viselő rovatát szerkesztette, de nem sokkal előtte ő is az Irodalmi Jelen szerkesztője volt. Pályainduló publikációmat ez a két lap határozta meg, és hosszú ideig csak ide küldtem verseket.
Bréda Ferencnek is rengeteget köszönhetek. Nemcsak az első verseimet véleményezte, hanem barátként is számíthattam rá. Az élet és a szellem dolgaiban egyaránt fontos kérdésekre világított rá, belelátott a dolgok mélyére. Tőle tanultam például azt, hogy a hübrisz, azaz az ego ne hatalmasodjon el sose az emberen, és hogy miért olyan varázslatos Kolozsváron élni, hogy a koldusnak mindig kell aprót adni, és még megannyi mindent. Ezek fontos érzelmi és erkölcsi paraméterek. Nem csak nézni, látni is kell a világot, ahhoz, hogy megismerjük, és az életünk teljes legyen.
Kolozsváron sok kortárs költővel megismerkedtem. Egyetemista éveim alatt a kocsmákban nagy beszélgetések, felolvasások voltak. Ez a város ma is pezsgő, nyitott szellemű, fontos átjárások tapasztalhatók a kortárs román és magyar lírai műhelyek között, ez színt visz a város kulturális életébe.
A fiatal erdélyi költők viszik tovább most már Bréda Ferenc nevét viselő irodalmi kört. Nemrég Hervay Klub alakult, slam-esteket rendeznek rendszeresen, alternatív színházi előadásokat lehet megnézni a kiváló kőszínházi darabok mellett, nemzetközi filmfesztiválokba kapcsolódhat be az ember. Nem lehet unatkozni.
Mi történt egyetem után?
Röpke egy évig próbálkoztam napilapos újságíróként az Új Magyar Szónál. Na, hát az nem nekem való terep volt. A rövidhírek gyártásától és a sajtótájékoztatóktól vert ki a víz, ha fel kellett hívni egy politikust, s megkérdezni valami fontos problémáról, előtte mindig el kellett szívnom egy cigit. Ha a társalgást románul kellett folytatni, akkor kettőt is. Rettenetesen szorongtam, abban az időszakban egyáltalán nem írtam verset.
Aztán az újság bedőlt, és én ott maradtam munka nélkül. Szerencsémre kaptam egy irodalmi ösztöndíjat, abból éldegéltem, és családom is segített. Aztán küldtem egy levelet az Irodalmi Jelennek, hogy szívesen tudósítanék kulturális-irodalmi eseményekről, és választ is kaptam rá. Az első riportom a Farkas Wellmann Endre szervezte, Gyergyóalfaluban évente megrendezett Faludy-fesztiválról szólt. Aztán sok más cikket írtam, belejöttem az interjúk készítésébe, recenziók írásába is.
Akkor ezek szerint teljesült az álmod? Szerkesztő és költő lettél.
Az első komolyabb irodalmi publikációm 2004 februárjában jelent meg az Irodalmi Jelen Debüt rovatában, amit akkoriban Orbán János Dénes szerkesztett. Hatalmas megtiszteltetés volt, az első közlés az ember életében meghatározó, olyan, akár az első szerelem.
2015 júliusától szerkesztem az Irodalmi Jelen vers- és interjúrovatát. 2013-ban az én ötletemre indítottuk újra a Debüt rovatot, amelyet most Bene Zoltán kollégámmal szerkesztünk. Veled is ennek révén kerültem kapcsolatba. Most is jól emlékszem a Posztolj babám! című novelládra.
A szerkesztés számomra hatalmas kihívás és öröm. A lap főszerkesztőjének, Böszörményi Zoltánnak sokat köszönhetek, támogatást kaptam, s kapok tőle ma is. Nagy pártfogója az ifjúságnak, minden olyan ötletben támogat, ami a fiatalok előremenetelét segíti.
Két éve az Előretolt Helyőrség erdélyi kiadásának is szerkesztője vagyok Muszka Sándorral. Félszavakból is értjük egymást. Akárcsak Sántha Attilával, a lap felelős szerkesztőjével, aki azt is észreveszi, ami felett nekünk elsiklik a figyelmünk. De ha ő sem, akkor Szentmártoni János, a főszerkesztő egész biztos, hogy kiszúrja. Sántha Attila az egykori legendás Előretolt Helyőrség alapítója, így érthető módon átütő ötletekben, az olvasóhoz szóló, hiteles irodalomban nem szűkölködik a lap. Két, irodalomtörténeti jelentőségű, színvonalas és színes lapnak vagyok a munkatársa, és mindkettőt roppant élvezem.
Ma is a fent említett, a kolozsvári diákéveid fórumaihoz kötődik a munkád.
Nem véletlenül vagyok most az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója és annak a lapnak a szerkesztője, ahol először publikáltam. 2009-ben az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelent meg az első kötetem 6van9 címmel, amelyet szintén Orbán János Dénes gondozott. Következetes ember vagyok a döntéseimben, furcsa is lenne, ha egy egész más fórumon lennék most szerkesztő.
Úgy gondolom, egy valamit magára adó költő nem tagadja meg azokat, akik elindították a pályán.
A közösségi médiában bármit le lehet írni különösebb következmények nélkül, de amikor leveszed a polcodról az első könyvedet, legalább magaddal szemben érdemes őszintének lenned. Nem érdemes hazudni, eladni a bőröd alig száz lájkért, 10-20 önbizalom-simogató kommentért.
Mit emelnél ki leginkább a szerkesztői munkádból?
A fiatalokkal való munkát. Az Oláh János-ösztöndíjam munkatervében is ez a legfontosabb pont. Rengeteg tehetséges fiatallal dolgozom együtt. A mai huszonévesek között sok a női író, ennek nagyon örülök.
