Illusztráció Pilinszky verseihez, portré egy pedofil gyilkosról, néhány skicc a boncteremből. Mányoki Ádám témáit a legjobb szándékkal sem nevezhetjük könnyednek, a szándékosan generált szorongás mégis egyre kíváncsibbá teszi a nézőt. Olyan ez, mint egy jó horrorfilm: aki egyszer belekóstol a műfajba, minden sztorinak tudni szeretné a végét. Interjú.
Volt már egy Mányoki Ádám nevű híres festője Magyarországnak, csak ő az 1600-as években született. Gondolom, gyakran szembejön veled a neve…
Ebben nevelkedtem, rokonok vagyunk. Apámnak volt egy nagy családfakönyve, amit sokszor nézegettem, emellett ismerem Mányoki képeit, a hozzá tartozó sztorikat. Viszont ez a névazonosság nyomást is tett rám: gondolj bele, elmész az egri egyetemre felvételizni, ültök a rajzteremben, felolvassák a névsort, és a te nevednél már az első napon megjegyzik, hogy „na, tőled sokat várunk”.
Ma már nem releváns ez, nincs hatással a munkásságomra, mindenesetre mindig egy jó sztori ez a rokoni szál. Elismerem Mányoki tudását, jó érzéssel tölt el, ha a képeit nézegetem, de nincs a portréja az ágyam fölé függesztve, nem belőle merítek motivációt.
Pláne, hogy amit te képviselsz, az igencsak messze áll a
barokktól.
Igen, bár szeretem a műfajt és a hozzá tartozó túlzásokat.
Viszont az aprólékosság igénye nincs meg bennem. Nem szeretem azokat a kötelező
köröket, amiket egy festmény megfestésénél alapul szokás venni. Inkább a punk
vonalhoz vonzódom. Ha csak technikailag nézzük, ilyen például az, hogy alapozatlan
vásznakra dolgozom. Sokszor megkapom kritikaként, hogy átlátszik a keret, de én
szeretem a vászon autentikus színét, a transzparencia hanyagságát, az anyag
láthatóságát. Szívem szerint mindig összegöngyölített vásznakra alkotnék, csak
az kevésbé praktikus.
Több szempontból is közel áll hozzád az irodalom: egyrészt gyakran merítesz inspirációt versekből, másrészt régebben te magad is írtál. Mesélsz erről egy kicsit?
Igen, egy időben publikálták pár szabadversem, és még egy
felolvasóest ötlete is felmerült, de ettől nagyon megijedtem. Szívesen
beszélgetek az írásaimról, de nagyon zavarba hozott a gondolat, hogy
felolvassam a verseimet. Latinovits szerint, ha nem színész mond verset, az
iskolás felmondásba megy át. Én ebben egyetértek, nem kell ezt bolygatni.
Egyébként néha-néha még most is írok, de nem programszerűen. Dolgozom, csinálgatom a képeimet, és ha eszembe jut pár jó sor, azt lejegyzem valahova. Mindent csak azért írok le, mert jólesik, aztán meg úgy felejtem el, ahogy van. Mondjuk ez jellemző rám, a kész munkáimat is elhanyagolom. Csak addig érdekesek számomra, amíg készülnek, aztán érdeklődésem vesztem.
Pedig a közönség a kész produktumot látja, nem pedig a
folyamatot.
Igen, ez állandó problémám. Éppen egy kiállítás tervét
egyeztetem egy kurátorral, de már most nem érzem aktuálisnak azokat a képeket,
amiket másfél éve festettem. Legszívesebben nekiülnék újra, hogy gyorsan
összerakjam három hónap termését. Gyorsan változik, hogy mi foglalkoztat, mit
érzek aktuálisnak. Az lenne az ideális, ha minden munkám az elkészülés után
rögtön kiállítható lenne. De ez sajnos nem olyan egyszerű…
Visszatérve az irodalomhoz: a verseid témája mennyire hasonló a festményeid témájához?
Szerintem nagyon. Az egri egyetemi éveim alatt sokszor alkottam versekhez, de ezeket nem illusztrálásnak, inkább reflektálásnak nevezném. Az irodalom örök referenciapont marad, találsz az alkotásaim között Ginsberget, Goethét, Bukowskit egyaránt.
De nem feszülök rá adott témákra, mindig az aktuális hangulatom inspirál. Leghatékonyabban frusztrációra és provokációra alkotok. Sosem voltak előre megtervezett, óriási koncepcióim. Ettől az egyetem is elvette a kedvem, mert ott sokszor azt tapasztaltam, hogy kényszeresen tematizálni és ideologizálni kell az alkotásokat, és minden műnek valamilyen filozófiai vagy esztétikai értelmet kell adni. Mintha a megfestés után utólag legitimalizálnod kéne magad egy okosabb, régi gondolkodó elméleteivel. Azt éreztem egy idő után, hogy nem lehet jóízűen beszélgetni a munkákról, mert mindenki görcsösen intellektualizál mögöttes jelentéseket.
Én abban hiszek, hogy azt csinálom, ami jólesik. Nem szeretnék egyetemi székfoglalót tartani, ha rákérdeznek, miről szól egy képem. És persze most nem a konceptmunkákról beszélek, mert elismerem, hogy vannak nagyon tehetséges művészek ebben a műfajban is.
Ha egymás mellé tesszük a képeidet, mondjuk Ginsberg és Bukowski portréját meg a bűnözőkről készült sorozatod, azért egyértelműen érződik egy sajátos hangulat – még ha konceptnek nem is nevezzük.
Igen, megjelenik bennük az ízlésem. A kedvenc magyar íróim is a „vidám srácok klubját” erősítik: József Attila, Pilinszky János, Csáth Géza. És ez megjelenik a zenei ízlésemben is, a 27-esek klubjából Jim Morrison a kedvencem, a filmesek közül David Lynch áll nagyon közel hozzám. Azt hiszem, ezek a nevek kiadnak egy koherens ívet. Be kell vallani, hogy főként a megterhelő műveket és művészeket kedvelem, de egyelőre nem jöttem rá, mi lehet ennek az oka. Életem egyik legnehezebb feladata volt tanárként, amikor arra kért egy felnőtt grafikusokból álló csoportom, hogy mutassak nekik vidám művészeket. Egyszerűen nincsenek vidám művészek a képzőművészetben. Aki humoros, az is társadalomkritikát fogalmaz meg vagy provokál.
Persze valahol vágyom rá, hogy több humor vagy pozitivitás
jelenjen meg a képeimen, de erőlködni nem szeretnék. Erőlködni kár.
Nemrégiben hátborzongató projektbe kezdtél bele, ugyanis bűnözőportékat festesz. Hogy jött ez az ötlet?
Mintegy fél éve a Készenléti Rendőrség Rendőrmúzeumában dolgozom múzeumpedagógusként. Van pedagógus végzettségem, így az nem nagy újdonság, a bűnmegelőzés viszont ismeretlen terület volt számomra. Ahogy beleástam magam, egyből azt éreztem, hogy kinyílt egy új világ. Mivel irgalmatlanul érdekel a kriminálpszichológia, és autodidakta módon képzem magam, megkaptam a bűnügyi referens munkakört is. Tárgyalásokra járhatok, bekérhetem, rendszerezhetem a vallomásokat, első kézből tapasztalhatom meg ezeket a témákat. És ha engem megfog egy téma, a végletekig bele tudom hergelni magam, és minden időm arra szánom, hogy minden aspektusból megérthessem.
Rengeteg időt szentelek annak, hogy megismerjem a különböző
bűnözői attitűdöket, folyamatosan képzem magam a kriminálpszichológia
területén, és most már a tárlatvezetéseimen és előadásaimon is mesélek a
bűnözés neuropszichológiai, szociológiai, társadalmi tényezőiről.
Ez az új világ persze azonnal lenyomatot hagyott a képzőművészeti attitűdömön: belekezdtem a bűnözőportré-sorozatba, aminek első eleme V. Éva képe volt. Az ő nevéhez fűződik az egyik legbrutálisabb bűncselekmény: ő egy pedofil elkövető, aki végzett egy négyéves kislánnyal, és a bűntett közben Aradszky Lászlótól az Isten véled, édes Piroskámat hallgatta bakeliten. Ennél jobban nem sokkolnálak a részletekkel, de a látogatóknak mindig említem, hogy tegyenek egy próbát a dal újrahallgatásával. Garantálom, hogy mindenki számára megváltozik az ártatlan nóta kontextusa. Annyira groteszk, disszonáns, mézes-mázas, nyálkás és ijesztő jelenség V. Éva esete, hogy képzőművészként is muszáj volt reagálnom rá.
Kihagyhatatlan kérdésnek érzem, hogy hogy állsz a horrorfilmekkel.
Válogatós vagyok. A híresebb franchise-okat szeretem, azokat a műveket, amik megalapozták a horror műfaját. A jó koncepciók érdekelnek. Például Ari Aster Fehér éjszakák című műve nagyon izgalmas fordulatot hozott ebbe a világba. Azt a horrort szeretem, ami nem az ijesztgetésből áll, hanem jól megfogott eszközökkel idézi elő a szorongást. Sosem az az érdekes, amikor a szörny kergeti az áldozatot, sokkal inkább az, amikor elindul a zene, érzed a hangulatot, feszít az érzés, de még semmit nem látsz. Azt hiszem, ezt keresem a képzőművészetemben is. Az ürességgel generálható szorongást.
Hogyan lehet elkerülni, hogy a szorongásgenerálás ne váljon öncélúvá? Szorongani elvégre senki sem akar.
Szerintem nem kell elkerülni. Az öncélúság szitokszóvá vált, de ha valamit én csinálok, csapat és projektterv nélkül, akkor szívem joga úgy tálalni, ahogy nekem jólesik. Én csak örülök, ha ez befogadóra talál. Az én témáim nem a környezetvédelemről, egy ideológiáról, egy szociális tendenciáról vagy a politikáról szólnak, nincs óriási közlési igényem, ezáltal valamelyest mindig öncélú lesz a művészetem. Azt gondolom, a festészetem inkább intimebb: ami a vászonra kerül, abba belehergeltem magam, az fölöttem lebeg, mint egy kis hangulatfelhő, és teljesen az enyém.
Akkor nincs benned megfelelési kényszer?
Az egyetem alatt még volt, de mindig az tűnt a jobb útnak, ha
szabadon, érzésből alkotok. Éppen ezért jobban szeretem a krokikat, mint a
tanulmányrajzokat. Azokból sokkal több dolog kiderül, nincs idő a felesleges
manírkodásra. Rövid idő alatt karakteres véleményt kell lefektetni, és ez az
életem minden részére kihat.
Nemrég átvehetted a Barcsay-ösztöndíjat, ami nagyon
régóta a bakancslistádon szerepelt. Mit jelent neked ez a díj?
Igen, ez egy Pokemon volt, amit muszáj volt megszereznem. 14 éves koromban Barcsayval indult az egész művészeti érdeklődésem. Apám képzőművész, és kiskoromban megtaláltam nála a Barcsay-anatómiát, amiből mániákusan, kétszer is kimásoltam a képeket. Nagyon izgat az anatómia, imádok modellekkel dolgozni, szabadidőmben boncolásokra jártam rajzolni a SOTE-ra. Ha testekről van szó, nagyon elemzően és aprólékosan rajzolok. Az nem a művészkedés, hanem az értelmezés platformja. Szóval az anatómia mindig izgalmas volt számomra, valószínűleg ezért bírja el a gyomrom a bűnügyi fotókat is.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
