A legjobb döntés VOLT

Tudom ám, hogy 99 százalékotok igennel felelt! :) Így voltam én is.

A hét utolsó munkanapja volt, június 30-a, péntek. Másra sem vágytam, csakhogy jöjjön a hétvége, kipihenjem a stresszben igen gazdag hetemet például egy jó nagy szombati alvással. És természetesen a hétvége többi percére sem terveztem túl tartalmas programot.

Ehelyett mit csináltam? Péntek délben hátamra vettem a fesztiválozós táskámat, és elindultam Sopronba, a VOLT Fesztivál utolsó előtti napjára, hogy teljesítsem a kötelességem, vagyis: gyűjtsek élményeket, menjek koncertre, nézzek körbe, hogy megírhassam kedves olvasóimnak ezt a beszámolót.

Csak annyit mondok: mindenkinek ilyen feladatot kívánok, ugyanis a fesztiválon töltött minden percért megérte hátrahagyni a terveket. Újfent.

Természetesen nem egyedül vágtam neki a kalandnak: két Paramore-rajongó ismerősöm volt útitársam, két jófej idegennel pedig a vonaton sodort össze az élet.

Délután négy körül érkeztünk a fesztivál területére. ?Itt semmi sem változott? ? mondtam Briginek, amint átvettük a jegyeket és beléptünk a színes kapun. Ez az állandóság most nagyon is jót jelentett. Tavaly előtt jártam utoljára a VOLT-on, de mintha megállt volna az idő az emberek kedvességét, a jó hangulatot, a látogatószámot és persze a programokat, a szórakozási lehetőségeket illetően. Nem akarok szentimentális lenni ? pedig az leszek ?, de tényleg azt éreztem: hazajöttem. Ismerős volt a legfinomabb palacsintázó bódéja, ugyanott várt a borterasz, a Diákhitel-sátor beszélgetései ugyanakkora tömegnek szóltak, mint két éve, esetleg egy-két mellékhelyiség került máshova, illetve a két nagyszínpadot helyezték el egymásra merőlegesen annak érdekében, hogy ne szóljanak össze a koncertek (amihez természetesen a csúsztatott időbeosztás is hozzájárult).

Útitársaim már a vonaton Paramore-őrületben úsztak, így nem volt meglepő, hogy a gyors körbenézés, palacsintázás, backstage-látogatás és némi Enter Shikari-koncerthallgatás után elfoglaltuk a helyünket. A Telekom Nagyszínpad ötödik vagy hatodik sorában. Másfél órával a Paramore-koncert kezdete előtt. Mint az igazi rajongók. Nem ellenkeztem, hiszen mind a két lány megígérte: ez lesz életem egyik legjobb koncertje. Aranyosak voltak, és persze halálra izgulták magukat, így nem volt szívem elrontani a kedvüket azzal, hogy elmondom: én már nagyon sok életem legjobb koncertjén voltam, ez viszont nem lesz egy közülük, hiszen a banda nevén kívül semmit nem tudtam róluk. Egy számuk rémlett évekkel ezelőttről, de se a címét, se a szövegét nem tudtam. Így elmenni koncertre, tudom, tiszta ciki, de szeretem a kihívásokat.

Nem kellett sok, hogy belássam: tényleg életem egyik legjobb koncertje volt a Paramore-buli.

Ahogy felhangzott az első ütem, tudtam, hogy itt nem lesz baj. Még úgy sem, hogy heringmódra álltunk a színpad előtt, és hátranézve egyáltalán nem láttam az embertömeg végét. Hayley Williams, a zenekar énekes-frontembere amellett, hogy remekült énekel – bár a hangosítás lehetett volna kicsit jobb, de amerikai zenekar, tudom, ők nem tolják túl –, nagyon szuggesztív személyiség: nem tudsz nem rá figyelni. Ha énekel, azért, ha beszél azért, ha épp megőrül, akkor azért. Így volt ez most is. A dalok között persze Hayley is elmondta, hogy ők azért lehetnek itt, azért léteznek, mert mi, közönség vagyunk. Ezt tényleg minden jófej zenekar közli velünk, mégsem éreztem műnek. Az ő szájából minden természetesen hangzott, azt éreztem: bármit mond, elhiszem neki, bármit kér, megteszem érte. Az is szimpatikus volt bennük, hogy nem a külcsínre helyezték a hangsúlyt. Néhány fényoszlopon kívül nem volt más a színpadon, és az énekesnő sem adta elő a nagy dívát. Borzasztó egyszerűen nézett ki: lila egyberuha, sima kockás vászoncipő, semmi frizura, egyedül az erős, egyáltalán nem előnyös smink volt kirívó, amely azonban már a védjegyének számít. A rockzenekar előadott régi számokat, és játszottak az új albumról is dalokat, megénekeltették a rajongó lányokat és fiúkat, sőt egy szerencsés a színpadra is felmehetett, és Hayley-vel közösen énekelhetett néhány percig.

Minden patent volt ? ahogy a mai fiatalok mondják.

„Na, ugye tetszett?” – kérdezte Brigi a koncert végén csillogó és egyben reménykedő arccal, hogy igent fogok mondani. Nem nagyon tehettem mást. „Állati jó volt, biztos, hogy hallgatni fogom őket!” – válaszoltam neki, és tényleg így is gondoltam. Ami pedig extra hozadéka volt a koncertnek, hogy vonatos útitársainkkal is összehozott.

A másik színpadon nem sokkal a Paramore után elkezdődött a Tankcsapda koncertje, amely helyett inkább a körbenézését, a beszélgetést, a fűben ülést és az iszogatást választottuk. Élénken élt még bennünk a Hayley-élmény, nem szerettük volna elrontani káromkodással és szélgéppel.

Van az a mondás, hogy jó társaságban csak úgy repül az idő. No, ebben tényleg van valami. Észre sem vettük, és éjfél lett, amikoris eljött az ausztrál Pendulum Live-koncert ideje. Egyikünk sem rajongó, sőt még csak nem is hallgatjuk őket, ezt mindenféleképpen le kell szögeznem. Ha le akarnám írni, milyen zenét is játszanak, nehéz helyzetben lennénk, a srácok ugyanis keverik a drum and bass-elemeket a rock-, a pop- és az elektronikus zenével. Tulajdonképpen egy jó kis mix, amelyet ezen a koncerten élőben kevertek ki a közönségnek. Elképesztő tömeg gyűlt össze a nagyszínpad előtti téren, pedig már a negyed egyet is elütötte az óra.

Kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Vajon minket is megszólít majd az éjszaka?

Megszólított. Nem is akárhogy. Bátran mondhatom: ez az a zene, amelyre nem tudsz nem megőrülni. Átjár a basszus, a ritmus, a lüktetés, egyszerre ugrálsz, csavarod a kezed-lábad, sőt az egész tested a tömeggel. Végig azt éreztem, hogy nincs más, csak a zene és én – mindezt úgy, hogy nem a masszív rajongók között álltunk. Teljesen mindegy volt, milyen a stílusod vagy milyen zenét szeretsz. Erre a muzsikára tényleg MINDENKI TÁNCOLT! Aminek az lett az eredménye, hogy végig olyan hangulat volt, amelyről azt hittük: soha nem ér véget.

De sajnos véget ért. Hajnali kettőkor befejeztük a 2017-es VOLT Fesztiválunkat. Indult a buszunk, és nemsokára a vonatunk is befutott az állomásra, hogy visszaröpítsen bennünket a szürke hétköznapok ? jelen esetben hétvége ? világába?

Az élmény azonban örökre velünk marad, és megint úgy hagytuk el Sopront ? a délutáni vonatos útitársainkkal karöltve ?, hogy jó döntés volt eljönni, ahogy az előző években is, és a jövőben is az lesz. Csak annyit mondok: 2018-BAN VELED UGYANITT!

Szíjjártó Anita