(MTI) - Már elmúlt 50 éves, amikor elkápráztatta a világot azzal, hogy a pop-rock-zenétől és hóbortos divatoktól pezsgő Londonba helyezett egy szokványos, bűnténnyé váló szerelmi háromszöget, amelyet egy divatos fotós leplez le, egyben máig érvényes példázatot mutatott be a médiamanipulációról és a valóság megismerhetőségé-nek korlátairól. Még azok is elismeréssel adóztak előtte, akiknek "mindenki gyanús volt 30 felett". Michelangelo Antonioni, a Nagyítás (1966) rendezője másfél hónappal 95. születésnapja előtt hunyt el.
Antonioni, aki a hétfőn eltávozott Ingmar Bergman mellett a legnagyobb hatást gyakorolta a modern európai filmművészetre, 1912. szeptember 29-én született a közép-olaszországi Ferrarában. Később több filmjének színteréül választotta ezt a borongós-esős vidéket. Közgazdasági diplomát szerzett a bolognai egyetemen, de már 1935-ben egy ferrarai lapban filmkritikákat írt.
1940-ben Rómába ment, és ott a Mussolini-rendszer hivatalos filmlapjához, a Cinemához szerződött, de haladó nézetei miatt néhány hónap múlva felmondtak neki. Ekkor a Roberto Rossellini vezette Filmes Kísérleti Központban, a neorealizmus bölcsőjében talált munkát, majd Franciaországba ment, ahol Marcel Carné asszisztense lett A sátán követei című misztikus filmben. Hazatérése után A Pó népe címmel készített dokumentumfilmet szegény halászokról. Mindezek azonban számára csak útkeresések voltak.
Első önálló filmjét, az Egy szerelem történetét 1950-ben készítette, az első igazi "antonionis" alkotása, a Kiáltás című lélektani dráma volt 1957-ben. Itt voltak először láthatók a rá jellemző hosszú, lassú beállítások. A két évvel későbbi A kaland már igazi remekmű, amely az olasz gazdasági csodában megerősödött, de lelkileg elsivárosodó nagypolgári lét első hiteles lenyomata volt, egyben egy nagy színésznő, Monica Vitti első híres alakítása. Kettejük munkakapcsolata egészen 1980-ig tartott és öt filmet eredményezett.
Az 1960-as éjszaka, Vittivel, Marcello Mastroiannival és Jeanne Moreauval a főszerepben szinte Federico Fellini Édes életének párja, az emberi kapcsolatok felszínességének döbbenetes rajza. E két filmje iskolát teremtett, Gaál István Sodrásban, illetve Jancsó Miklós Oldás és kötés című alkotásain pontosan nyomon követhető Antonioni "keze nyoma".
Az 1964-es Vörös sivatag, első színes filmje után jött az újabb váltás a Nagyítással. Nemcsak minden, az 1960-as évek "ellenkultúráját" kutatónak és újságírótanoncnak "kötelező" ez a film, de mesteri filmes megoldások egész sora teszi a művet halhatatlanná a néma teniszjelenet és az azt követő végtelen tér ábrázolásától a véletlenül leleplezett légyott fotóiból fokozatosan előbukkanó bűntény felismeréséig, a fojtogató csendek és az annál élesebb zajok kontrasztjaiig. Az 1969-es, az amerikai diákmozgalmakból merítő Zabriskie Point, amely a dramaturgiai funkciót hordozó kísérőzene által új dimenzióba emelte a Pink Floydot és a Grateful Deadet, ugyanakkor a Szelid motorosok (Easy Rider) ikertestvére: mindkettő a korlátlannak hitt szabadság végességével szembesít. Bár az 1972-es Chung Kuo dokumentumfilm lett, amelyet Antonioni Kínában forgatott a Mao Ce-tung-féle vezetés meghívására, mégis kötődik az előző kettőhöz, mert a korszak elválaszthatatlan a félreértelmezett maoizmus nyugati hatásától. (A filmet végül Peking megtagadta és elítélte).
Antonioni még innen is tovább lépett. Az 1970-es évek végén kijelentette, hogy a hagyományos filmnek vége, és mintegy bizonyítandó, elkészítette elektronikus technikával Jean Cocteau A kétfejű sas című drámájából Az oberwaldi titok című filmjét. Ki tudja, milyen újításokba vágott volna bele, ha 1985-ben nem kap csaknem végzetes agyvérzést, amelynek következtében félig megbénult, és többé nem is tudott beszélni. Ennek ellenére a mozi szeretetét csak a halál ölte ki belőle véglegesen. 1995-ben a szintén az ő művein felnőtt Wim Wendersszel közösen alkották meg a Túl a felhőkönt, sőt, néhány éve még két képzőművészeti rövidfilmet is készített, Eros, illetve Michelangelo tekintete címmel.
