Három mester, három famulus. A szobrász (Tamási Zoltán) és kutyába sem vett segédje (Lovas Dániel), akiből sohasem válik szobrász. A nyomozó, Kveon (Toepler) és jobbkeze, a szakma kétbalkezes újonca (Marosi Viktor). A tanító (Géczi Zoltán) és Nárcisz (Rusznák Adrienn), aki mindenáron gyermeket foganó testi alávetettje szeretne lenni, viszont sosem lesz anya, lévén meddő. Három alak fent, három alak lent a menny és pokol közt verődő, a lirizált-ironizált repülésmotívum köré kerekített darabban. A hetedik a gyilkos (Janicsek Péter). Jó pénzért ő szállítja a halottakat a mesternek. Aztán egyszer a saját feleségére érkezik megrendelés. Nárciszra.
A szobrásznak készülő oltára faragványaihoz szükségeltetnek a mintaegyedek. Mondhatni isteni biztatásra választja a szokatlan modelleket. Nem csupán a korpusz specialistája: testdarabokkal is beéri. Lefűrészelt lábbal, levágott fejjel, kósza vesével. Leginkább a szárny izgatja, bár plasztikai és anatómiai tevékenysége során bevallottan nem talált még szárnycsonkot se emberen. Kétséges, de kívánatos a repülés. A művészet ereje segíthet a nehézkedés legyőzésében. A művésznek - Isten hívására - talán mindent lehet, mindent szabad.
Még olyan kanavászt írni is, amilyet Toepler elkövetett. A Michelangelo-rejtvény, a Toepler, Platón, Garaczi és más igencsak egyéni hangú művek 1970-ben született szerzője kevéssé érdekes mellékösvényeken botorkálva cserkészi be fő témáját, miszerint egy oltár mozdulatlan szoborcsoportozata eleven embereket - és egyre többet - fagyaszt magába. Még azt is, aki... E tanulság kezdettől ígérkezik és itt-ott meg is szólal. A helyenként az érett drámaíró gyakorlott kezére is rávalló replikák átütő ereje csekély, mivel igazi költészet vagy mélyebb bölcselet helyett csak szólamok, bemondások, élcek, szóviccek, paradoxonok döngicsélnek.
A szó tartalmas jelentése szerinti rendezésnek - Géczi Zoltán jegyzi - és jelentékenyebb színészi játéknak maga Kveon se találná sok nyomát. Kollégiumi fordított világnapokon szolidáris tapsot kaphat az ilyesfajta nekiveselkedés. Amit a Stúdió "K"-ban látunk, az a szerénynél is szerényebb komolykodó buzgólkodás egy feledhető szöveggel, megvesztegető diákszínházi báj nélkül. Nemigen világosodnak meg különféle utalások. Miért jár például a valószínűleg feleségét és gyermekét vesztett, Nárcisszal csupán a pettingig jutó tanító, a "tökéletes férfi" barátcsuhában? (A szakrális szimbolika mindenestül elillan a súlytalan szavakkal.) A szűk amplitúdójú színészi alakítások sorában természetesen érdekes az író fellépte, kikacsintás nélkül mókás öngúnya. Tamási Zoltán szobrászáról elhihető, hogy húsz éve nem nevetett. Elsősorban Lovas Dániel emlékeztet színészre. Szóejtését is torzzá fájdítja, hogy minden bizonnyal tehetségtelen szobrász. Géczi Zoltán tanítója mint egy hittérítő. A boldoggá és a szentté avatás között félúton Nárcisz különböző testtájain jártatja ajkát. Ő csodálkozik leginkább, hogy végül a kardinális modell és az ideális mintázó médiuma ugyanaz a valaki lenne... Valamennyi színész kócos, fésületlen, zilált hajú. E tényt javukra írva mondjuk azt: a premier borzas.
Kántor Kata koreográfiája megélénkíti Nárcisz szerelmi szalag- és korbácsgyakorlatát; az élő és holt testek időnként szépen rendeződnek szoborszerű rendbe. A térkezelés, a hátsó színpadi árnyjáték és vörös fényű bevilágítás kezdetleges. Remekül sikerült viszont a Tamási és Géczi kitalálta egyetlen díszletelem. A kilenc összerótt deszkaszál zsanérosan hajtogatva, állítgatva bódé, budi, teknő, sík palló is lehet. Boncasztal, úrasztala is. Oltár. Kripta.
Továbbá jó, zsongító a holtak (élő, élőhalottak) zümmögése és éneke: jó a zene. Jó a komponista is: J. S. Bach.