Légzés

Szokás mondani, hogy a kultúra olyan, mint a levegő. Természetesnek tűnik, ha van, és csak akkor jövünk rá a fontosságára, ha elfogy. 
Közhely, persze. Csakhogy a közhelyekkel az a gond, hogy mondogatjuk azokat, de nem gondolunk mélyen bele az igazságtartalmukba. 
Pedig néha érdemes. 

Induljunk ki tehát abból, hogy a nemzeti kultúra nem virág a kalapon. Nem ünnepi háttérzaj, nem kampányeszköz, nem „identitáscsomag”.  A nemzeti kultúra: légzés. Az a csendes, ritmikus alapfolyamat, amely nélkül az állam működhet még egy ideig, de a közösség már nem él – csak létezik.

Ezért ha a kultúráról akarunk beszélni, az első kérdés az, hogy lélegzik-e a közösség. És ha igen, hogyan. 

I. A belégzés a tágulás bátorsága. Tágul a mellkas, beszív. Helyet kell csinálni a friss levegőnek. A test azért dolgozik, mert élni akar. A nemzeti kultúra attól erős, hogy képes helyet csinálni az új tapasztalatnak, idegen formának, kényelmetlen kérdésnek.

A merev mellkas fulladáshoz vezet. Az a kultúrpolitika, amely kizárólag őrizni akar, de nem mer befogadni, előbb-utóbb saját levegőjét fogyasztja el. A kíváncsiság élettani szükséglet. Ha a nemzeti kultúra rekeszizma – a nyitott figyelem – lebénul, a nemzet megfullad.

A magyar kultúra több mint ezer éve így lélegzik. Az integrációból merítette az erejét. Szent István az egyetemes kereszténység megtartó erejére építette a hazát. A vándordiákok hazahozták a wittenbergi reformációt és a göttingeni filológiát. A reneszánsz Itáliája éppúgy formálta Janus Pannoniust, mint a népdal Petőfit. Arany ismerte a skót balladákat. Bartók román és szlovák dallamokat gyűjtött – ettől vált egyetemessé.

A magyar kultúra sohasem csak önmagából táplálkozott. Tudta, mit vegyen át, mit tartson meg, mit alakítson sajátnak. A mi méretünkben  a nemzetek az integráció fegyelméből élik túl a történelmet. A kultúra anyagcsere.

A légzés ugyanakkor bizalmi kérdés is. Csak ott merünk mélyet lélegezni, ahol tiszta a levegő. Ha a közéletet a cinizmus szmogja, a gyanakvás kénköves füstje üli meg, a közösség védekezni kezd: légzése sekélyessé válik. Apró kortyokban kapkodja a levegőt, nem engedi mélyre a gondolatot, mert fél, hogy a levegővel együtt a méreg is bejut. A tiszta beszéd ezért nem esztétikai kérdés, hanem környezetvédelmi. Mérgezett levegőjű hazában a lelkek betegek lesznek. 

De zaklatott korunkban még ez is kevés. Nem elég szellőztetni, ha közben újra és újra mérgezzük a levegőt. Fel kellene nőni a környezetvédelemtől a teremtésvédelemig. Nemcsak reagálni a szennyezésre, hanem felelősséget vállalni a közegért, amelyben élünk.
Nem győzöm eleget ismételni, a kultúra eredetileg is ezt jelentette. A szó latin eredetű, a ’cultura’ főnévből származik, amely a colere igéből képződik. A colere alapjelentései: ’művel, gondoz, lakik valahol, tisztel (istenséget)’, vagyis valami felé tartós, gondos odafordulás. Istent tisztelve művelj, gondozz, lakj valahol, legyél otthon benne. Fordulj oda hozzá. A kultúra: földreszállás. Tételmondata ugyanaz: kis lépés az embernek, de nagy ugrás az emberiségnek. Ezt kellene a magyar kultúra napján megértenünk, megélnünk. 

II. A hétköznapi okoskodás itt meg szokott állni. Ez a kultúrafogyasztás logikája: ezt vesszük el, ez a miénk. A légzés azonban nemcsak belégzés. A kilégzés éppoly lényeges: az a képesség, hogy adjunk. Hogy ne csak gyűjtsük, őrizzük és tároljuk a kulturális javakat, hanem ki is bocsássuk őket a világba.

A magyar kultúra történelmi szűkkeblűsége gyakran abban állt, hogy nehezen tudta elengedni, amit megfogott. Mi nem kilélegzünk, tőlünk szökik a levegő. És még így is többet adunk a világnak, mint amennyit kapunk tőle. A Kárpát-haza egy kincsesláda. A legtágabb értelemben vett kultúra kincstára. És nem akarjuk igazán megmutatni a világnak. 

Azt várni, hogy tanuljon meg magyarul a világ, ha kíváncsi ránk, szerethető dacosság, de dőreség. A világ nem fog magyarul megtanulni, és ha mi nem mondjuk el a világ nyelvén, mit látnak, akkor a saját értelmezésük alapján lehet a székelyruha is román népviselet. 

A puszta kilégzés azonban még csak huzat. Ahhoz, hogy a levegőből szó vagy ének szülessen, a kiáramló levegőnek akadályba kell ütköznie: a hangszalagokba. A kultúra termékeny ellenállás. Amikor a nyers indulatnak formát adunk, a bánatnak rímet, a dühnek érvelést. Aki csak kiereszt, zajt csap. Aki formát ad, az megszólal. A magyar kultúra akkor hallatszik messzire, ha nemcsak ereje van a tüdőnek, de fegyelme is a toroknak.

III. A belégzés önmagában még nem kultúra. A levegőnek el kell jutnia oda, ahol az élet ténylegesen történik. A kulturális anyagcsere a nemzeti közösségben a nyelvi és erkölcsi érintkezés.

A kultúra minősége és megtartó ereje a hártyavékony felületeken dől el: iskolában, családban, helyi közösségben, egy verssorban, amely megmarad, egy vitában, amely nem szakad meg. Ha a magaskultúra oxigénje nem jut el a mindennapok sűrű, fáradt véréhez, csak keringés nélküli reprezentáció marad.

És itt válik döntővé a kultúrpolitika szerepe. A hártya túl vékony is lehet. Amikor minden átszivárog, amikor minőség alapján nem rangsorolunk, nem teszünk különbséget a zene és zaj között, akkor jön a fertőzés. A kultúrpolitika a szűrés felelőssége. Áteresztőnek kell lennie, de nem szakadhat el. A valódi kérdés az, hogy mi válik belsővé. Eljut-e a szép, a jó, az igaz és a helyes a hajszálerekig.

IV. A légzés ritmusát a szén-dioxid felszaporodása szabályozza. Az embert ez készteti lélegzetvételre. Nem akkor veszünk sűrűbben levegőt, amikor elegendő az oxigén. A légszomj nehéz körülmények között születik, ekkor dolgozik intenzívebben a test. Ugyanígy működik a nemzeti kultúra is.

A feszültség hajtóerő. Történelmi traumák, kimondatlan sérelmek, identitásbeli bizonytalanságok: ez a társadalmi szén-dioxid. Ha nem lehet kilélegezni, mérgez. Ha teret kap, ritmust ad. A költészet, a vita, a kritika légzésgyorsulás. Aki a kulturális konfliktust a „rend” nevében el akarja fojtani, az oxigénhiányos állapotot teremt. A csend itt eszméletvesztés. 

Vagy legalábbis alvási apnoé: a horkoló nemzet betegsége. Amikor a közösség hosszú időre elfelejt levegőt venni, a csatornák elzáródnak, az érdeklődés elernyed. Aztán hirtelen, riadtan kap levegő után – egy botrány, egy tragédia, egy választás sokkjára felriadva. Ez a kapkodás nem légzés, hanem fuldoklás. A krónikus fáradtságunk oka, hogy álmunkban sem lélegzünk egyenletesen.

Van azonban egy másik véglet is. Az a kultúrpolitika, amely állandó változást hirdet, amely minden évben újjászületést követel, kimerül. Nem lehet permanens forradalomban élni. Egyesek úgy gondolhatják, hogy a hiperventilláció élet, hiszen mozgás. De az értelem nélküli mozgás csak látszat-élet. 

A kultúrának szüksége van lassabb fázisokra is. Időre, csendre, érésre. Ahol nem történik semmi látványos, csak beépül, ami már megtörtént.

V. A kultúra az egyes emberig vezet. A sejtszintig. Bennünk a tapasztalat – öröm, kudarc, sors – értelemmé alakul. Ez az energia teszi képessé az embert arra, hogy ne csak elszenvedje a történelmet, hanem alakítsa is. Egy sejt önmagában kevés. A sejtek összessége és együttműködése tesz megismételhetetlen csodává minket. 

És itt válik láthatóvá a légzés igazi tétje. Nem az egyén megmentése a cél és az ok, hanem a nemzedékek közötti átadás. A nemzeti kultúra nem tanítható dekrétumokkal. Az a nemzedék, amely nem látja szüleit kulturális légzésben – olvasni, vitatkozni, énekelni, emlékezni –, nem fogja tudni, hogyan kell ezt csinálni. És akkor hiába épülnek a múzeumok, színházak, stadionok: lélegeztetőgépre kerül a következő nemzedék.

VI. A légzés otthonosság a világban. Az a bizonyosság, hogy van levegő, és az ember tudja, hogyan kell hozzájutni. És ahol van levegő, ott nemcsak az élet él, hanem tágul a történelmi mozgástér is. 
Ahol nincs, ott minden politika csak időhúzás, minden ünnep oxigénmaszk.
És ez elsősorban nem a politikán múlik, hanem rajtunk. 
A kultúra nem kívül van, hanem bennünk: abban, ahogyan beszélünk, figyelünk, emlékezünk, döntünk.
Van, aki fogyasztja a kultúrát.
Van, aki hordozza.
És ritkán akad, aki teremti.
Nem mindannyiunknak adatik meg a tehetség a  kultúrateremtéshez. De mindannyian lehetünk kultúrahordozók.

VII. A nemzeti kultúra akkor egészséges, ha lélegzik. Ha tágulni mer, ahol kell. Ha tisztít, ahol feszültség gyűlt fel. Ha eljut az utolsó sejtekig is. Ha nem fél a saját ritmusától. Nem mindegy, hogy melyik kijelentést érezzük igaznak: „az állam én vagyok”, vagy „a haza mi vagyunk”. A különbséget éljük meg nemzeti kultúraként. És csak akkor vagyunk otthon a világban, ha a saját kultúránkban élünk. Ez a legfontosabb a számunkra. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb lenne, mint bármilyen más kultúra, hanem azért, mert a miénk. 

Saját kultúrában élni viszont azt is jelenti, hogy mi vagyunk saját kortársaink.

A kép illusztráció. Fotó: Fortepan / Fortepan