A helyzet az, hogy Frankenstein valójában nem a szörny neve, hanem az őt teremtő tudósé. Mary Shelley regényében a teremtménynek nincs neve, és eredendően tele van gyermekiességgel, jóindulattal, segítő szándékkal. Az eredeti Frankenstein terve az volt, hogy holttestekből összeférceljen egy élő, cselekvő lényt, akinek csúnyasága azonban elrettenti az embereket, emiatt válik vérengző szörnyeteggé, gátlástalan ragadozóvá. Kérdés, Mundruczó Kornélnál ki Frankenstein, ki a szörny és miben áll a terv.
A szörny egy nem akart, árvaházban felnőtt, gyökereit kereső kamaszgyerek, Nagy Rudi. Ő is gátlástalan ölővé válik, de ez nem gonoszságból és agresszióból, inkább sebezhetőségéből fakad. És újra itt tartunk, mint a Szemle oly sok más filmjénél: az emberben lakó szörnyeteg az idén sok rendezőt megihletett. Elfojtott, majd így-úgy, ilyen-olyan okokból felszínre törő agressziók mozgatnak számos szereplőt. Ki ebben a filmben Frankenstein? Egy filmrendező, aki filmje főszereplőjét keresi, és eközben saját fiára bukkan. Castingolása során ő teremt a válogatásba véletlenül cseppent fiúból, fiából gyilkost, olyan helyzetgyakorlatba kényszeríti, amit az intézetben nevelkedett, magányos, a világban tétován mozgó, szinte mulya fiú nem tud kezelni. Innen megállíthatatlanul következnek erőszakos tettei: riadtságból megöli szereplőtársát, védeni akarásból nevelőapját, védekezésből anyját. Nem gonosz, értetlenül áll saját tettei közepette. Új utak indulnak, anyja elküldi, nem először, egy lány társává szeretné, apja ráismer, megmentené. Mindegyik út lassú, végtelenül lassú. A magyar filmek örökzöld helyszínén, egy szinte teljesen üres pesti bérházban, lecsupaszított környezetben, szinte tűrhetetlenül hosszú, majdnem néma jelenetekben járhatjuk be a különböző lelki utakat. Még a hópelyhek is lassan hullanak le, benne a léptek sem hallatszanak. Van idő gondolkodni. Mire elviselhetetlennek éreznénk a fékezett tempót, felüdülésként végre kilépünk a házból a városba, járművek zakatolása és a mindennapi ritmusok közé, hogy végül a hópelyhekből hatalmas havasok nőjenek, és az osztrák Alpok téli elhagyatottságában hagyjuk el halállal viaskodó hősünket.
Le kell lassulni ahhoz, hogy a filmet élvezni tudjuk, de hiszen ezt megszokhattuk Mundruczó Kornélnál. Ami újdonság, hogy történetet mesél, hogy főszerepet játszik, hogy magát rendezi. A Bárka Színházban négy éve már megrendezte az általa és Bíró Yvette által írt Frankenstein-verziót, kipróbálhatta, megáll-e ez a fajta értelmezés a lábán. Hogy elviselik-e a nézők a deviánssal való szembesülést, hogy csak elítélni tudják-e a normálistól eltérőt, vagy megértik rugóit is, hogy látják-e az utat, ami a bátortalanságból és kirekesztettségből eredő lelki infantilizmustól vezet az agresszióhoz, és hogy ezt megbocsájtják-e. Irritálóan vontatottnak éreztem a film nézése közben egy-egy jelenetet, de most, hogy már nem néznem kell, csak visszagondolnom rá, azt mondom, tartalmas film, szép kivitelezésben, jó szereplőkkel: két civillel és két profival. Mundruczó mellett Monori Lilit látjuk, akinek már a neve hallatán tudni, hogy a lét alsó régióiban járunk majd. Álmatagon formálja a lelketlen-lelkes, fásult, elnyűtt házmester-anyát. Mint annyiszor már pályája során. Lassan kiemelhetné valaki ebből a skatulyából. Mundruczó semmi különöset nem hoz, amikor önmagát alakítja, egyszerűen korrekt. A két civil telitalálat: Frecska Rudolf értetlen, bamba, kiszolgáltatott, szelíd terrorista. Csíkos Kitty naív, romlatlan, tiszta. Erdély Mátyás szépen fotózta a filmet. A kérdés újra csak az, mi is volt tehát a Frankenstein-terv. A rendező filmet tervezett, apaként apa-fiú kapcsolatot tervezett, a fiú családot tervezett, a lány kapcsolatot, mindenki normálisnak tartott életet, de mindebből semmi nem lett, csak halál, pusztulás és egy lassan hömpölygő, elgondolkodtató, szép film arról, milyen szűk is a mezsgye a normálisnak és az abnormálisnak tartott között. Minden csak megszokás kérdése. Az állatoknál például az ölés a normális lét.
