A II. Népművészeti Nemzeti Szalon kiállítása megmutatja a magyar népművészet közös gyökereit, amelyekből a sokféle tárgyalkotó mester, kézműves és alkotó inspirációt merít. Ez a fajta közös lelkiség, egységes szemléletmód fogja össze a magyar kultúrkincs színes tárgykultúráját.
A kézműves-iparművészeti bemutatók fő ereje a természetközeliségben rejlik, amelyhez napjaink urbánus társadalma mindinkább kötődni vágyik.
A népszerű slow life, zero waste és a természetvédő mozgalmak szemlélete nem új keletű, és a lakberendezési kultúra vintage irányzata sem innovatív vívmány. Közös törekvésük a múltban gyökerező hagyományok és az élhető életkörülmények feltámasztása, valamint modern életkörülményekre való alkalmazásuk. Az egykor nehéz fizikai munkával előteremtett alapanyagok arra ösztönözték a mestereket, hogy mindent dolgozzanak fel, és semmit se hagyjanak kárba veszni. Gondoljunk csak az ételre, amelynek pazarlása napjaink egyik legnagyobb bűne. Régen még a legkisebb morzsa is legalább a jószágok elé került, a szemét fogalma nem is létezett. Elsődleges szempont volt tehát, hogy mindent fel kell használni és a lehető leghosszabb ideig meg kell tartani. A Népművészeti Szalon minden egyes kiállított tárgyából ez a szemlélet sugárzik. A részletgazdag díszítések is indokolják, hogy értékeljük ezeket a tárgyakat. Mitológiai lények és személyes történetek elevenednek meg általuk.
A Hősök tere forgatagából a Műcsarnokhoz érkezve, már a kapu előtt felhangzik néhány ismerős népzenei dallam. A tekerő és a vonósok játéka felkelti az érdeklődést – a népmesék világát, a néptáncosok lépéseinek dobbanását idézi, a hagyományos ünnepek kellékeire utal.
A kiállítás koncepciója öt tematika mentén bontakozik ki.
Meghatározó szellemi műhelyeket, a népi kézművesség műfajait és technikáit éltető és továbbörökítő mestereket ismerhetünk meg. Kiváló példákat láthatunk arra, hogyan válik egy népművészeti eljárásmód autentikus hagyományokon alapuló képzőművészetté.
Minden kiállított egységben személyes történetekkel is találkozhatunk; legfőképpen arról, hogy az egyes családokon vagy műhelyeken belül hogyan öröklődött tovább a tudás, a mesterségek fortélya. Ezekről főleg archív fotók és filmfelvételek beszélnek. De talán a legtöbb látogatónak még eleven emléke is van, vagy őriz néhány olyan vásárfiát, amelyek kötődnek az itt látható mesterművekhez.
A takarékosság elvét követi az installálás módja is, amelyhez nagyrészt raklapokat alkalmaztak. Ezek naturalisztikussága, egyszerűsége jól alátámasztja a bemutatott művek szellemiségét, és anyagukban is kapcsolódnak a természetközeli szemlélethez, amellyel a legkisebbek interaktív módon is ismerkedhetnek. Kinyitható kincsesládákból számos természetes alapanyagot, eszközt és népi játékot vehetnek és próbálhatnak ki. Hiszen ezek a tárgyak valóban azért születtek, hogy kézbe vegyük őket, és mindennapi tevékenységeink kellékei legyenek.
Az Örökítés című szekció a Kárpát-medence-szerte évszázadok óta töretlenül dolgozó mestergenerációk átörökített mintakincsét, munkamódszereit mutatja be. A mesterségbeli fogásokon túl az egyes tájegységek legjellemzőbb motívumai, szokásrendszerei és történelmi sajátosságai is megjelennek. Többek között kékfestő-, kalapos-, faragó-, fazekas- és kovácscsaládok tevékenységeit ismerhetjük meg mívesen kidolgozott tárgyaik által.
A Gyönggyel leveledzik tárgyválogatás címe arra utal, hogy az egyes társművészeti műfajok miként ihletik egymást. A festők, szobrászok, képzőművészek és textilművészek kompozícióiban újra meg újra felbukkannak a magyar mondavilág történetei vagy a népművészeti motívumok ornamentikája.
A Harminchárom elnevezésű kiállítótér 33 krisztusi korú fiatal alkotót mutat be. Rövid portréfilmeket láthatunk róluk, amelyekben megfogalmazzák a népművészethez fűződő kapcsolatuk legfőbb motivációit és a céljaikat.
A Pergő képek szekció magyar néprajzi filmekből álló válogatást, korlenyomatok hű őrzőit tárja a látogatók elé.
A II. Népművészeti Nemzeti Szalonon – kiállítás a kiállításban – A világ tudatosítása című fotótárlat is látható, amelyhez három fiatal fotográfus, Mohos Zsófia (a fotográfussal a Görbeország projekt kapcsán beszélgettünk), Nagy Botond és Szász-Bányász Anna (vele készült interjúnk itt olvasható) egy-egy sorozatából válogattak a kurátorok. A három alkotó képeiben közös, hogy egy átalakulóban lévő, vagy a felejtés homályába vesző kultúra utolsó pillanatait kívánják megragadni. A még tetten érhető paraszti kultúra értékeit, élettörténeteket és sorsokat mutatnak be.
Tatai Ernő hangszerkészítő mesterrel a kiállításhoz kapcsolódóan készült interjúnk itt olvasható.
A LélekFormák – A II. Népművészeti Nemzeti Szalon kiállítás július 16-áig látogatható a Műcsarnokban.
Fotók: Balogh Zoltán / MTI
