Blogját, Instagram-oldalát vagy fotókönyvét nézegetve szívünk mélyén őrzött tájak, arcok, történetek elevenednek meg. Gondolatban hazatérhetünk nagyszüleink kertjébe, betekinthetünk egy olyan, eltűnőben lévő világba, ami érzésre jólesően távol esik felgyorsult mindennapjainktól. Egyszerre ismerős és ismeretlen, vendégszerető és zárt. Zsófi a fényképezőgépének, az empátiájának és beszélgetéseinek köszönhetően azonban minket is szeretettel fogad.

Hogyan kerültél közel a Palócföldhöz, a palócsághoz?

Nincsenek palóc rokonaim, viszont a nagymamám a nyolcvanas években a Palócföldhöz tartozó, százötven fős Kisecseten vett parasztházat. Nyaralónak használta, ami akkoriban nem volt divat, így nem voltak hozzászokva az idegenekhez. De mivel az Alföldről származott, nem kellett félteni: vitte magával a kert szeretetét, hamar beilleszkedett. Én is rengeteg nyári szünetet és hétvégét töltöttem ott. Eleinte „a Klári néni unokája” voltam, de mostanra ez megfordult. Most már őt ismerik úgy fel, hogy „a Zsófi nagymamája”. Kisecset a szívem csücske lett.

Élt ott egy szomszéd Zsuzsika néni, aki különösen nagy hatással volt rád.

Igen: ahhoz, hogy magával ragadjon ez a falusi világ, nagyban hozzásegített a szomszéd család, akik gazdálkodással foglalkoztak. Zsuzsika néni a mai napig viseletben jár, és mindig elvarázsoltak a teendői: sokszor reggeltől estig mellé szegődtem. Például hajnalban mentem vele bárányokat legeltetni – ez volt a kedvencem, a legelő végtelen csendje és nyugalma nagyon megfogott. Közben ő és az édesanyja, Zsuzska néni sok-sok történetet meséltek.

Zsuzsika néni a Hősök terén akkor járt életében először

Mikor lobbant fel benned a vágy, hogy dokumentálni kellene ezt a „régi” világot?

15-16 éves lehettem, amikor a kisecseti barátnőimmel kitaláltuk, hogy falumúzeumot alapítunk. Már akkor is bennem volt a megőrzés iránti vágy. A falu összes házába becsengettünk. A múzeum végül nem valósult meg, de egyrészt sok érdekes embert és történetet ismertem meg, másrészt láttam, hogy milyen szép bútorok, ruhák és egyéb kincsek vannak a faluban, és az egész nagyon megragadott.

Anyukám régész, úgyhogy a gyűjtés, a múlt megőrzése abszolút családi indíttatás. Sokat jártam vele múzeumokba, kiállítást rendezni, ásatásra, így ez a gondolatiság teljesen belém épült. És a fotózás mindig is a családunk „része” volt: a nagyszüleim és a szüleim is foglalkoztak vele. Én 14 évesen, egy nyereményként kapott analóg fényképezőgéppel vágtam neki.

Hamar megfogalmazódott benned, hogy komolyabban is szeretnél foglalkozni vele?

Igen, de nem mertem volna csak erre feltenni az életem, úgyhogy gyógytornászdiplomát is szereztem. Az volt a legfontosabb, hogy emberekkel foglalkozzam. Mellette pedig elvégeztem egy fotósképzést. Szeretek sok dolgot csinálni egyszerre, még ha nem is mindig könnyű – nincs hétköznap és hétvége, nincs megszabott munkaidő. Egyrészt gyógytornászként gyermekfejlesztő terápiát csinálok, másrészt járom a falvakat.

Mikor érezted először úgy, hogy a fotózáson belül megtaláltad a saját utadat?

Zsuzsika nénin kívül volt egy másik meghatározó asszony is: Rózsi néni, akihez tíz-tizenkét éve kezdtem el beszélgetni és fotózni járni Kisecsetre. Egy októberi napon fotósorozatot készítettem róla. Emlékszem, hogy amikor hazafelé sétálva elkezdtem visszanézni a képeket, esett az eső, de annyira magukkal ragadtak, hogy még az sem zavart. Éreztem, hogy alkottam valami jót, és hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Azt a sorozatot nagyon felkapta az internet népe, rengeteg megosztást kapott, ami jelentős visszajelzés volt számomra arról, hogy az embereket érdekli ez a világ, és hogy jó a vonal, amin elindultam. 

Rózsi nénitől sosem lehetett üres kézzel távozni

Ez melyik sorozat?

Az a címe, hogy Csendes magány. Rózsi néni a kertben és a szobájában tesz-vesz. A képek erejét részben az idézetek adják, amelyeket tőle jegyeztem le. Ezekben arról mesél, hogy például későn ment férjhez, már 21 éves is elmúlt vagy hogy a kútból meri a vizet a főzéshez és a mosakodáshoz, és hogy őt viszi az akarat. Nyilván ez nemcsak Rózsi néni életéről szól, hanem arról is, hogy nagyon sok ilyen néni van. És aki mozgott már ilyen falusi körökben, felismeri ezeken a fotókon a saját élményeit.

Mik a legfontosabb tanulságok, amiket időközben magadba szívtál?

A lelassulás és az igényekből lejjebb adás képessége, az egyszerűség szeretete. Ezek közül az idős emberek közül a legtöbben végigélték a második világháborút, utána elvették mindenüket, jött a kommunizmus, de a nélkülözésben és a tragédiákban is megtalálták a jót, a szépet. Nincs olyan nyolcvan-kilencven éves ember, akinek valami tragédia ne történt volna az életében, sokan mégis annyira pozitívan és élettel telien tudnak visszatekinteni a múltra, és a mai napig is élni az életüket. Pedig magányosak, nehezen mozognak: ezer panaszkodnivalójuk lehetne, mégis mennek tovább. Jó a közelükben lenni, mert közben én is letisztulok és feltöltődöm. Egyébként is van igényem a befelé fordulásra, az elcsendesedésre, és ezt nagyon meg tudom élni velük.

Több mint a felénél tartasz annak az ösztöndíjnak, amit a Magyar Művészeti Akadémiától kaptál Rimóc és Kupuszina „megörökítésére”. Hogyan vágtál bele ebbe a projektbe?

Át kellett lépnem a komfortzónám határát, hiszen ezúttal nem Zsuzsika nénihez mentem a szomszédba. Rimócon a gondozási központ vezetője segített az első négy nénihez eljutnom, utána már ment minden a maga útján. A legjobb ismerkedési lehetőséget a szentmise meg a sétálgatás jelenti. Most már könnyebb, hogy a legtöbben minimum hallomásból ismernek. Hogy tudják: van itt egy Zsófi nevű csodabogár, aki ilyeneket csinál. De nagyon nyitottak voltak elejétől fogva.

Bözsi néni az októberi napon érleli a paradicsomokat
Rimócon számos eredeti parasztház található

Mi alapján választottad ezt a két falut?

A szerbiai Kupuszinát mint a legdélebbi palóc falut, ahol a mai napig ápolják a hagyományokat, és nagyon büszkék a gyökereikre, a Palóc Világtalálkozó szervezője ajánlotta nekem. Szerettem volna keretet adni az egésznek, és a Palócföld szívében, Nógrád megyében még egy hasonló települést keresni, ahol viseletben járó idősek és a „hagyományban élő” fiatalok egyaránt élnek. Így esett a választásom Rimócra, ahol a Mária-lányok nem egy előadás kedvéért öltöznek be, hanem a hagyomány a mindennapjaik része, és a rezesbanda is 1920 óta működik.

Egyébként Kupuszinára egészen sokáig nem is jutottam el. Az ösztöndíjam ugyan 2020 szeptembertől kezdődött, de a Covid közbeszólt, így csak 2021 májusában értem oda. Azóta kilencszer látogattam meg a falut.

Kupuszinán Maris néni még a lábbal hajtós varrógépet használja

Viszonylag zárt világokról van szó, melyeket a képeiddel és a kedvességeddel meg tudsz nyitni, és hamar be is fogadnak.

Legtöbbször az első beszélgetésnél még nem is fotózom, csak megismerem az adott embert, az életét. Utána kialakul, hogy ki-ki mit mutat meg a maga kis világából. Rimócon nemrég fotóztam egy nénit, aki még házi tésztát, „csíkot” készít, és megbeszéltük, hogy legközelebb az lesz a fotótéma. Gyakori téma még a kert, hiszen ami azzal történik, az nagyon meghatározó a számukra. Nem rendezem meg, hogy mit csináljanak, hanem követem a tevékenységeiket.

Gyakran látni, hogy addig egészséges egy idős ember, amíg csinálja a kertet, mintha abból merítene erőt. Hogyan lehet ezeknek a néniknek-bácsiknak annyi energiájuk hozzá?

Számukra a munka négy-öt éves koruk körül kezdődött. Nyolcvan-kilencven évesen is teljesen más a munkabírásuk, mint egy fiatalnak. A fizikai munka mindig is az életük része volt, de nem feltétlenül élték meg rettenetes dologként. Volt, aki szerette is. Mert ahogy mondani is szokták, ők mindent szeretnek csinálni, ami van. Talán még a szomszéd faluba sem mozdultak ki, de boldogok voltak. Nem vágytak arra, hogy Mallorcán nyaraljanak; anélkül is teljes életet tudtak élni, hogy világot láttak volna.

Krumpliültetés Nógrádsipeken

Szerinted mi ennek a titka?

A közösség. Ezekben a falvakban rendkívül élő közösség volt, nem úgy, mint most, hogy a legtöbben otthon nézik a tévét. Együtt jártak az utcán a fiatalok; énekeltek, zenéltek, sütögettek. Ha disznóvágás, lakodalom volt, akkor az egész falu összejött, és együtt csináltak mindent. Biztonságot adott nekik ez a védőháló. Miért akart volna így bárki is eljönni onnan?

A családoddal Nagytarcsán éltek, ahol nemrég te magad is felölthetted a helyi népviseletet. Milyen érzés volt?

Fantasztikus. Egyfajta szimbolikus beavatási szertartásként éltem meg. Már kilenc éve ott lakunk, de csak most lettem nagytarcsai, váltam igazán a közösség részévé. Nemrég egy fotózás erejéig Rimócon is beöltöztettek menyecskének, az is hatalmas élmény volt.

Egyébként szerintem lenyűgöző, hogy valaki 2022-ben még a hétköznapokban is népviseletet hord. Rimócon a nyolcvan-kilencven év körüliek az utolsó generáció, akiknek ez még az életük része, de a gyerekeiknek már nem tudták átadni. Akik hetven év körüliek, ők fiatalasszony korukig hordták, majd az 1970-es, 80-as években „kivetkőztek”.

Mohos Zsófia rimóci menyecskeviseletben 
Fotó: Gyetvai Gergely

Hogyan jött a nagytarcsai lehetőség?

Nagytarcsán is elkezdtem fotózni a bő szoknyás asszonyokat, csak őket nehezebben tudtam megközelíteni. Van ott egy asszony csodálatos magángyűjteménnyel: ő a szárnyai alá vett, és segített „megnyitni” őket. Nagytarcsa is nagyon érdekes – Budapesttől csupán négy kilométerre hagyományos „vetett ággyal” és lábbal hajtós varrógéppel hímző asszonyokkal találkozhatunk. Élik tovább ezt az életet, miközben köréjük épült az M0-s autópálya és ezer ipari park. De az ófalu szinte semmit sem változott az 1960-as évek óta.

Mesélsz pár kedvenc emberről vagy történetről, amit hallottál?

Nemrég Rimócon jártam, és a szomszéd faluban, Nógrádsipeken meglátogattam egy nénit, aki gyöngyös féketőket (főkötőket) készít. Ezt a kontyra teszik rá, és arra jön a menyecskekendő. Egy ilyen holmi három napig készül, az új menyecskéknek készített nagy fékető pedig egy hétig. A 82 éves néni ezzel foglalkozik, ami számomra lenyűgöző, hiszen egyértelmű, hogy nem az anyagiak miatt csinálja – nem is érné meg neki –, hanem mert szereti. Ez egyfajta „ősi tudás”, amit az édesanyjától vett át, és nagyon szívesen tovább is adna olyan embereknek, akik fogékonyak rá.

Terka néni arca is megváltozik, amikor viseletet ölt magára

A másik egy 94 éves bácsi, aki úgy ismerte meg a feleségét, hogy gyermekként együtt játszottak a Ludas Matyi iskolai előadásában. Megindító szeretettel és tisztelettel beszélt róla, és annyira jó volt hallgatni, hogy egy egész életet leéltek házasságban, boldogan. Nem győzte ismételni, hogy a páros élet a legszebb a világon. Ahogy mesélt, a szeme megtelt élettel, és teljesen megfiatalodott a tekintete.

Nem csodálom, hogy olykor elérzékenyülsz a fényképezőgép mögött.

Szintén Rimócon történt, hogy az egyik Bözsi néni egy búcsúzóul elmondott közös rózsafüzér-imádság után elkezdett gyönyörű Mária-énekeket énekelni. Ez annyira szép volt, hogy elsírtam magam. Látta, hogy tetszik, egyre tovább folytatta, én meg kértem, hogy most már hagyja abba, mert rendesen folytak a könnyeim. Az volt a válasza: „Zsófikám, ne aggódj, mert minden könny egy gyöngy a mennyországban.”

Mi történik, ha egy darabig nem találkoztok vagy ha már egyáltalán nem találkozhattok? Ezt hogyan tudod feldolgozni?

Van, akinek a hiányát nehéz feldolgozni. Az egyik néni, akit először ismertem meg Rimócon a négy asszony közül, tavaly ősszel elhunyt. Vele különösen közel kerültünk egymáshoz. Hasonlók voltunk, és nagyon mély dolgokat tudott velem megosztani, amiket egész életében hordozott. Ő is nagyon sokat adott nekem, és remélem, hogy én is neki. Egyszer ott is aludtam nála. Ő kérte, merthogy az milyen jó lenne. Aztán láttam, hogy mennyire elfáradt attól, hogy körbe akart ugrálni, hiába segítettem neki, amit tudtam. Viszont este, amikor besötétedett, olyan témákról is beszélgettünk, amikről lehet, hogy napközben nem tettük volna. A mai napig hiányzik, ki szoktam hozzá menni a temetőbe.

Gondolom, sok mindenben szoktál nekik segíteni.

Persze, ráadásul munka közben lehet a legjobban beszélgetni. Olyankor a része leszek ennek a világnak, nem kívülállóként kattintgatok. Volt olyan néni (az a Bözsi néni, aki megsiratott az énekével), aki öt percben elmondta, hogy ki ő, mikor született, hány évesen házasodott meg, majd megkérdezte, hogy „na jó, beszélgetünk még?”. Mert ő nem ér ám rá, babot kell szednie. Mondtam, hogy jó, akkor menjünk babot szedni. És a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy vele tarthatok. Jó részesévé válni a mindennapjaiknak – olyankor nem vendég vagyok.

Bözsi néni laskát süt Rimócon az asztalmasinán

Kicsit olyan, mintha sok-sok nagyszülőd lenne.

Nemrég jártam először a nógrádsipeki misén. Kíváncsi voltam, hogy milyen a templom, hányan mennek viseletben, fel szerettem volna mérni a terepet. Utána mustráltak a nénik, hogy „te kinek a lánya vagy?”. Aztán egy rimóci asszony megszólalt, hogy „ó, hát ő a mi Zsófink: ő mindenkinek az unokája errefelé”.

Milyen terveket szövögetsz ezek mellett vagy ezeken belül?

Szeretnék újabb könyvet készíteni az MMA-s projektemből, ami az írásaimat is tartalmazza a fotók mellett. Rimóc környékén is akad még felfedezni való – például érdekel Hollókő „titkos élete”: hogy mi zajlik a turistákon túl, a színfalak mögött.

Pista bácsi 93 évesen is megtartotta a derűjét

Majdnem tíz éve fotózol falvakban. Sosem legyintett meg a kiégés szele?

Van, hogy belefáradok. Amikor több olyan emberrel találkozom egy nap alatt, aki nagyon sok traumát élt át, akkor nehéz. De aztán mindig történik valami, ami továbbgördít. Egy öltöztetés vagy egy 94 éves bácsi fiatalos kék szeme. Sosem szerettem volna még abbahagyni. Sőt még akkor sem igazán tudom letenni, ha nyaralni megyek. Tavasszal a barátnőimmel elutaztam, és pont ott kaptam a hírt, hogy az egyik néni meghalt. Az első gondolatom az volt, hogy mit nyaralgatok én itt? Nem érek rá, mennem kell, csinálni kell. Akkor elgondolkoztam, hogy az sem normális, ha nem engedem meg magamnak, hogy valamikor én is töltődjem.

Találkoztam is egy mottóddal, ami nagyon tetszett.

„Mindig később van, mint gondolnád.” Vagy: „Az a baj, hogy azt hisszük, van idő.” Ezek a gondolatok nagyon hajtanak.

Egy néni elvesztésekor pedig talán segít, hogy ők másképpen, természetesebben állnak az elmúláshoz.

Igen. Aki megszületik, az meg is hal, szokták mondani. Boldog vagyok, hogy sok emlékem van róluk, és ameddig meséljük a történeteiket, addig tovább élnek.

Példakép a fotózásban?
Korniss Péter
Kedvenc saját fotód?
Most éppen ez a Pista bácsiról készült portré, mert nagyon örülök, hogy sikerült visszaadni egy fotón az ő vidám, bölcs személyiségét.
Kedvenc palóc fogás?
A laska, de csakis masinán (sparhelten) sütve!
Egyéb művészeti ág, ami közel áll hozzád?
Az írás, ami egyre inkább összefonódik bennem a fotózással.
Palóc népszokás, hagyomány vagy ünnep, ami nagyon tetszik?
Legjobban az ízes beszédet és az egyes falvakra jellemző szavakat szeretem.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Mohos Zsófia. Nyitókép: Gyetvai Gergely