Ezen a porondon nincs varázslat

Azt már jól tudjuk például Jirí Menzel 1967-es Szeszélyes nyár című filmje óta, hogy ha vándorcirkuszosok érkeznek egy kisvárosba, valószínűleg felforgatják békés hétköznapjait. Persze valójában nem effélével foglalkoznak, a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok sokkal inkább a közönségtől származnak. Menzel szépen rávilágít, hogy tőlünk függ minden, mert a varázslat rólunk, nézőkről, befogadókról szól. Federico Fellini 1954-es, Országúton című Oscar-díjas filmje is a vándorcirkuszosok világára tekint, bemutatva, mennyire kemény és lélekölő ez a lét, főleg ha valakinek igazán érzékeny művészlelke van. Ilyen esetben nem is biztos, hogy túlélhető a külső szemlélő számára kalandnak tűnő pokoljárás.

Vermes Dorka ilyen előzmények után talán túlságosan is bátornak bizonyult, hogy a vándorcirkuszosok világát akarta megjeleníteni Árni című első filmjében, mert bár a végeredmény nem rossz munka, az is látszik, hogy az alkotó nem tudta eldönteni, a vándorcirkusz hétköznapi vagy spirituális oldalára helyezi-e a hangsúlyt. A film zenei világa, Szászi Petra munkája inkább a spirituális mélységek felé húzná a történetet, ahogy ugyanez mondható el Turi Péter igazán emlékezetes színészi játékáról is. Ám a csoda megszületésének mégsem lehetünk szemtanúi, a film vége inkább szomorú, mint felemelő, az előkészített katartikus pillanat elmarad.

A cím a főszereplő nevére utal, ezért joggal várhatnánk, hogy a játékidőben róla lesz szó. A múltjáról azonban semmit sem tudunk meg, motivációi homályban maradnak, személyiségének mélye nem válik láthatóvá a mozivásznon. Egy csendes és segítőkész, lelkileg megnyomorított fiú, a társulat takarító mindenesének drámája bontakozik ki előttünk, akit ráadásul rendszeresen meg is erőszakolnak. De mivel alig rendelkezünk információval róla, nem igazán értjük, miért hagyja, miért képtelen bármiféle védekezésre.

A film megmutatja a benne szereplő vándorcirkuszosok hétköznapjait. Látjuk, mennyire kicsinyes és olcsó varázslat történik itt: nemhogy nagy művészeti alkotási folyamat nem zajlik, de ügyetlen szemfényvesztés minden. A nélkülözés mindenkiből kiölt minden motivációt arra, hogy emlékezetes produkciót hozzon létre. Azt azonban nem tudjuk meg, hogy ezek az emberek képesek voltak-e valaha is izgalmas produkciók bemutatására, hogy a vándorcirkusz fénye megkopott vagy soha nem is létezett.

Vermes Dorka karaktere nem igazán kel életre a mozivásznon. Filmjének nem azok a legerősebb pillanatai, amikor láthatóan művészi igyekszik lenni, és spiritualitást keres ott is, ahol talán nincs, hanem amikor realista eszköztárral mutatja be, mennyire kisstílű és kisszerű, mennyire hétköznapi és egyszerű mindaz, amivel a társulat szórakoztatni próbálja a nagyérdeműt. Akkor a legizgalmasabb a film, amikor leleplez, amikor feltárja szereplőinek élethazugságait. Ezen a porondon ugyanis nincs varázslat, csak valamiféle ócska kivagyiság vezérelte emberek téblábolnak és szerencsétlenkednek az előadások során.

Az Árniban azokat az embereket látjuk, akik nem kaptak sem tehetséget, sem tudást a sorstól, akiknek nem áldás, sokkal inkább átok az, hogy valamiféle művészeti tevékenységet kell folytatniuk.

A kígyó ugyanis túl súlyos ahhoz, hogy bármelyikük mutatványának része legyen. Az állattal, amely különlegessége révén meg tudná menteni az egyre nevetségesebbé váló műsort, Árni kezd foglalkozni. Úgy tűnik, különleges kapcsolat alakul ki közöttük, miközben a néző pontosan tudja, hogy a kígyó csak arra a pillanatra vár, mikor tudja összeroppantani és megenni áldozatát. Bár a csont és bőr fiú nem valószínű, hogy kiadós vacsora volna a kígyó számára, a nézőben megszületik a gondolat: Árni nem művészeti alkotást hoz létre, hanem nyilvános öngyilkosság elkövetésére készül. Mert akit abúzus ér, attól a földi lét egyik legnagyobb kincsét veszik el, az életkedvet, az élni akarás vágyát.

Fellini Országúton című filmjében Gelsomina azt tanulta meg bolond barátjától, hogy mindennek, még egy kis kavicsnak is szerepe van a földi létben. Vermes Dorkánál viszont egy Istentől elhagyott világot látunk, egy olyat, amelyben érző embereknek már nincsen szerepük és helyük, amelyben felzabálta a lelkeket az egoizmus, és olyan világot hozott létre, amelyben az édenkert kígyójának lett igaza.